4. Fejezet - Nem tetszik ez nekem

Sziasztok! :D

Itt az újabb rész^^ Remélem ez is tetszeni fog nektek ;) Továbbra is nagyon várok minden véleményt, mindenféle formában :D Az eddigieket pedig nagyon köszönöm^^

        Most ez tényleg igaz? Tényleg azt látom, amit? Az ágyam…az ágyam a helyén van…alattam. Csak én nem vagyok jó helyen. Nekem benne kéne feküdnöm, de nem! Nem fekszem benne egyáltalán! A plafonon vagyok! Csúcs! Más akkor van a plafonon, ha dühös, én meg csak úgy. Csak tudnám miért. De hogy lehetséges ez? Hogy nem esek le? Hogy nem estem még le? És egyáltalán, hogy a fenébe fogok innen lejutni?

Érdekes szituáció. Nagyon érdekes. Lehet, hogy félnem kéne? De nem. Nincs miért. Nincs mitől. Hiszen csak a plafonon fekszem. Mindennapi dolog. Teljesen megszokott és elfogadott. Úristen, de bolond vagyok! Nevettem a saját hülyeségeimen, majd valami megzavarta a jókedvemet. Mi ez? Mi a fene van az ágyamban? Valami mocorog a takaró alatt. De mi lehet az? Bár le tudnék menni, megnézni, de nem bírok megmozdulni. Nem bírok moccanni se! Mi a franc! Kibújik a takaró alól, talán meglátom ki az, vagy mi az.

Teljesen ledöbbentem, mikor megláttam az ágyon fekvő alak mivoltát. Ez nem lehet! Hogy lehetséges ez? Hogy? Valaki tud nekem erre választ adni? Most komolyan! Tud??? Az, ami az ágyon volt… az a valaki… Még mindig nem hiszem el! Az a valaki én voltam!! Én!! Most csak álmodom, ugye? Ez biztos csak egy álom! Ez nem lehet a valóság!

Az ágyon lévő énem a hátára feküdt, és hirtelen felpattantak a szemei. Ijedtemben bevertem a fejem a plafonba. És egyre kevésbé akartam elhinni azt, amit látok. A szemei… a szemeim…feketék. Feketék!!!

Na, jó! Most már félek! Mi az isten ez? Valaki megmondhatná már végre, hogy mi a jó büdös franc ez!? Mi történt velem? Olyan a szemem… mint Ericanak, meg a cicababának volt…fekete. Egyáltalán én fekszem ott? Biztos, hogy az én vagyok?

Ki más lenne? Az én ágyamban fekszik…ha ebből a szemszögből nézzük, eddig bárki lehetne, de ugyanazok a vonásai, mint nekem. Vállig érő világosbarna haj… igaz a szemszín most nem éppen látszik, de a lényeg, hogy tényleg én vagyok ott. Én vagyok az!

Hirtelen az ajtón át, az ablakon, és a falakon át megjelentek azok a sötét alakok, akik elragadták Andrewt is, valamint ott voltak az álmomban éjszaka. Csak úgy simán átsétáltak mindenen, mintha ott sem lennének azok a bútorok vagy éppen a fal. Kik ezek? Mi a fenét akarnak? Folyamatosan az ágy felé közelítettek.

Ne! Ne menjenek oda! Nem mehetnek oda! Mit akarnak velem csinálni? A szívem a torkomban kalapált. Alig kaptam levegőt. Mia akarnak velem csinálni? Mire készülnek? Menjenek már onnan! Takarodjanak innen!!!! Kiabáltam volna, de nem jött ki hang a torkomon, csak tátogtam. De nem adtam fel. Addig próbálkoztam, míg halk suttogást hallattam, majd végre visszajött a hangom.

-         Hagyják abba!!! – üvöltöttem, ahogy kifért a torkomon.

Az alakok már megragadták a lábam, és úgy húztak kifelé az ágyból. De nem csináltam semmit. Vagyis z ágyon fekvő énem, nem csinált semmit. Miért nem mozdul? Miért nem csinál már semmit sem? Miért nem ellenkezik? Az nem lehet, hogy én vagyok és nem ellenkezem. Elkábítottak volna? Mi van velem? Vagyis vele…De hiszen az is én vagyok! Ez hogy lehet? Nem érdekel…A lényeg, hogy ne vigyenek el. Vagy ne vigyék el, vagy már nem is tudom, hogy mondjam.

-         Nem értik???? Nem hallják, hogy maguknak beszélek???!! – üvöltöttem feléjük.

Miért nem néznek már rám? Nem hallanak még most se? Vagy csak szórakoznak velem? Süketek??? Vagy játsszák a hülyét? Kezdenek még fel is idegesíteni. Komolyan!

-         Hagyják már abba!!!! Fejezzék be! – most már tényleg keveredett a düh, a félelem…és mindezek mellett pedig teljesen kétségbeestem.

Kapkodtam a levegőt. Fogalmam sincs, hogy mi várhat rám, ha elvisznek magukkal. Lehet, hogy én is meghalok? Lehet, hogy meg fogok halni, mert ők eljöttek értem? Nem! Nem halhatok meg! Nem halhatok meg!!! De egyáltalán én vagyok az az ágyon? Tényleg én?

-         Takarodjanak innen!!! – kiáltottam egy utolsót, és úgy éreztem, hogy minden erő elszáll belőlem.

Az alakok, mintha csak parancsot kaptak volna, egy pillanat alatt eltűntek. Fogalmam sincs, hogy hová lettek, de nem is érdekel. Legalább eltűntek. Én még mindig ott feküdtem az ágyon. Legalább is az a valaki, aki teljesen úgy néz ki, mint én. De legalább elmentek… Én pedig még mindig a plafont díszítettem, mint valami csillár. A fejem ernyedten csuklott előre, a hajam is lefelé lógott már. Pedig eddig furcsa módon szétterült mellettem, mintha csak vízszintesben feküdnék. Nagyon mély levegőket vettem.... Próbáltam helyreállítani a légzésem. De kútba esett próbálkozás volt, mert hirtelen felbukkant előttem az egyik alak. A fejemet bevertem a plafonba. A szívem majd kiverte a mellkasomat. Mi a fene? Hogy került ez ide? Hogy? Az arcát szinte az enyémbe fúrta. Nem tudom, mi lehet ez. De valami fura áttetsző…. nem mondom, hogy anyag, mert nem egy függönyről van szó. De át lehet rajta látni. Az egész testén. Nem teljesen, de akkor is…. Olyan, mintha valami lágy keringő füst építené fel. Az arca… Nincs az arcán semmi, a fekete szemein kívül, amiket már sokszor láttam. Csak éppen nem egy ilyenen kellett közelről szemügyre vennem, hanem élő embereken. De mit akar tőlem? Úgy méreget, mintha még sosem látott volna élő embert. Rémisztő, ahogy engem bámul. De mi lehet ez? Emberi alakja van, de egyáltalán semmi köze nincs az emberekhez. Semmi élő nincsen benne. Semmi. Mi a jó büdös franc ez? Tűnj, már el innen kérlek! Tűnj már el! Nem bírom már elviselni a tekintetét. Egyre közelebb és közelebb hajolt. Mit akar? Próbáltam hátrébb húzódni, de sajnos erre nem túl sok esélyem volt. És lehetőségem is igen csak kevés. Még mindig olyan volt, mintha kiszögeztek volna a plafonra. A fejemet tudtam forgatni, de semmi mást… Majd hirtelen megmozdult… felnyúlt és megfogta a vállamat. Úgy éreztem, hogy megőrjít a fájdalom. Olyan érzés volt, mintha parazsat nyomtak volna a bőrömhöz. Ordítottam volna a fájdalomtól, de megint nem jött ki hang a torkomon. Tűnj már el innen! Hagyj már békén! Ereszd már el a vállamat!!! Eressz már el! Fáj! Nagyon fáj!!! Könnyek gyűltek a szemembe és elkezdtem sikítani. Az alak egy pillanat alatt eltűnt, de még mindig sikítottam. Megijedt? Remélem… és végre… ez sikerült! Eddig még csak hangom se volt, de most végre újra visszatért. De legalább az alak már a múlté… Remélem, jó ideig nem kell újra látnom. Rettenetesen fájt a vállam. Mintha tényleg megégettek volna. Vajon megmarad a helye? Zihálva lógtam még mindig a plafonon. Már csak egy dolog aggasztott, hogy hogyan is fogok innen lejutni? Kérlek, add, hogy ez az egész csak egy átkozott álom legyen, aztán felébredjek és még mindig az ágyamban feküdjek…

Nagy meglepetésemre kinyílt az ajtóm, és én abban a pillanatban elkezdtem lefelé zuhanni. Ha most nem töröm ki a nyakam, akkor soha. Olyan volt, mintha az összes belső szervem ki akarna mászni a hátamon. A tüdőm összepréselődött… és egyre közelebb ért a talaj. Nagyon fog fájni, ha földet érek?  Nem kellett sokáig ezen törnöm a fejem. Az ágy szélére érkeztem, majd azonnal a földre zuhantam. Sikeresen ráestem a csuklómra, és csak reménykedem benne, hogy nem tört el. A vállam is sajgott. Még mindig éreztem rajta annak a valaminek a kezét. De hogy a fenébe lehetséges ez? Hogy történhetett mindez? Az alak… én… az ágyban. Ahogy ez eszembe jutott felpattantam olyan sebességgel, mint még soha, és lekaptam a takarót az ágyról. Ez meg hogy? Ledobáltam minden párnát…Nem érdekelt, hogy sajgott a vállam, és a csuklóm a félresikerült eséstől. Eltűnt…Aki olyan volt, mint én…és ott feküdt az ágyban… eltűnt. Hogy a fenébe….? Értetlenül néztem az imént még az ágyamban fekvő alak helyét… Már csak hűlt helye volt. Ott volt egyáltalán? Tényleg ott volt, vagy csak a képzeletem játszik velem?

-         Kimberly? – rezzentem össze a hang hallatán.

Teljesen el is felejtettem, hogy valaki benyitott az ajtón. Annyira lefoglalt, hogy az ágyon fekvő alak után kutassak, hogy ez kiment a fejemből. De hidegzuhanyként ért, hogy a nagyanyám áll a hátam mögött. Nagyon örülök neki…

-         Mi van már? – kérdeztem, de nem fordultam felé.

-         Mit művelsz? – kérdezte, és hallottam a gúnyt a hangjában… gondolom megint őrültnek tart.

-         Csak…csak kerestem valamit… - még sem mondhatom el neki, hogy mi történt pontosan – Meg amúgy is… mi közöd van hozzá?

Fordultam meg végre, és felálltam az ágyról. Szembe találtam magam vele. Nem is tudom… a legtöbb nagymama kedves mosolygós… legalábbis ez lenne az ideális. De ez…a haját ha tehetné mindennap fodrásszal csináltatná meg, vörösre festi a körmeit, gyűlöli a gyerekeket…szegény anyának mit kellhetett itt átélnie…valamint, már csak ránézésre is egy undok hárpia.

-         Mi közöm van hozzá? – emelte fel a hangját – Egyenlőre az én házamban laksz, mert a szüleid a nyakamba sóztak. Tudod, jól mennyire örülnék neki, ha végre eltűnnél innen…

Kezd kibújni a szög a zsákból. Hallgassátok csak. Élvezet. Komolyan mondom.

-         …alig várom, hogy nagykorú legyél, vagy az átkozott szüleid hazaérjenek és elvigyenek végre innen.

-         Na jó! Elég! – nem bírtam tovább hallgatni – Engem szidhatsz! De anyáékat nem! Hogy lehet egy ilyen hárpiának olyan lánya, mint anya? De tudod mit…ezt már sokszor megtárgyaltuk…hagyjuk…minek jöttél ide?

-         Sikítoztál, és egy idő után már elegem lett abból, hogy hallgassam…Aztán benyitottam és leestél az ágyról.

Leestem az ágyról? Hallotta, hogy sikítozok? Tehát, akkor ….már…á…már én sem tudom. Álom volt, vagy nem álom volt. Mi volt ez az egész? Jó lenne tudni…baromi jó lenne tudni. Újra ránéztem a nagyanyámra, és láttam a szánalmat a szemében. Gondolom még idiótábbnak tart, mint eddig. Biztosan azt hiszi, hogy őrül vagyok…Vagyis…bocsi….már rég azt hiszi, hogy őrült vagyok. Nagyon biztosan állítja, hogy szerinte ez már egy kész tény. Hogy én már kezelhetetlen vagyok. Dr. Jenkinsre a nagyapám beszélte rá. Ő már régen egy diliházba küldött volna. Az egészben az a gáz, hogy anyáék nem hiszik el, hogy ilyenek velem. Hiába próbáltam elmondani, azt mondták, hogy ne így próbáljak meg ellenkezni. Mikor ők itt vannak, mindig adják a szépet és a jót. Hányinger… komolyan mondom hánynom, kell tőlük.

-         Magamra hagynál végre? – szólaltam meg majd ejtettem felé egy gúnyos vigyort, és megfogtam az ajtó szélét, hogy becsukom utána, ha kifáradt végre.

Vagy mondjam inkább úgy, hogy ha végre kivonszolta innen azt a nagy seggét? 

-         Nekem te ne mondd meg, hogy mit csináljak kisasszony! – ragadta meg a csuklómat, és abban a pillanatban belenyilallt a fájdalom.

-         Eressz el! Fáj! – téptem ki a kezéből a sajátomat.

-         Mi az istent csináltál vele? – gúnyolódott.

-         Ráestem. – mondtam, és vártam a reakciókat.

-         Gratulálok…- húzta el a száját – Reggel, mielőtt iskolába mész mutasd meg egy orvosnak.

-         Nem megyek iskolába. – mondtam, de már régen újra az imént történtek jártak a fejemben…újra és újra láttam magam előtt megjelenni az alakokat a nagyanyám meg egyre csak mondta és mondta…

-         Mi az hogy nem mész iskolába? Kimberly!! Hozzád beszélek? Mi az, hogy nem mész iskolába?

-         Felfüggesztettek. – mondtam egyszerűen, majd megrántottam a vállamat.

-         Felfüggesztettek? Micsoda szégyen! –sopánkodott…és ahogy láttam már az ájulás határán állt…

-         Jajj, hagyd már ezt abba, és hagyj magamra! Nem a te bajod… mit foglalkozol vele? Örülhetsz, mert ha tudok, lelécelek itthonról napközben és nem kell elviselnünk egymást, de most kérlek, hagyj magamra!! – emeltem meg a hangomat a végére, majd elindultam felé, mire ő kihátrált, én meg bevágtam utána az ajtót.

A francba már az egésszel! Elegem van! Rohadtul elegem!!!! Ezek az… idióta nagyszülők kikészítenek… és most még azok az alakok…!!! Rohadtul megmondhatná már valaki, hogy mi a fene folyik itt, mert a végén tényleg bekattanok és bezárhatnak a diliházba! Hanyatt vágtam magam az ágyon, de már nem tudtam aludni… csak bámultam a plafont, ahol az előbb még én voltam… Tényleg ott voltam fenn? Tényleg megtörtént mindez? Remélem, hogy mihamarabb kiderül… mert a végén magam fogok elvonulni valahová, hogy elzárjanak a külvilágtól… Nem tetszik ez nekem… rohadtul nem…

3. Fejezet - Felfüggesztés

Sziasztok! :))  

Újra itt! :))

Köszönöm a pipákat! Remélem továbbra is tetszeni fog nektek a történet! :))

    Rohadtul elegem van. Fogalmam sincs mi ez az egész, és most még az igazgatóhoz is visz ez a tahó előttem. Legszívesebben bokán rúgtam volna, de annak is csak én látnám kárát. Tuti, hogy most kapok egy jó alapost fejmosást, azért amit mondtam. De ha egyszer tényleg így volt! Tényleg ott ült Andrew. Csak én láttam? Csak és kizárólag én? Senki más? Az nem lehet, hogy más nem látta. De…azt mondták, hogy Andrew halott. De nem lehet, hogy halott, hiszen én láttam! Én láttam őt! A saját két szememmel láttam!

Közben az igazgató irodája elé értünk. Nekitámaszkodtam a falnak, és vártam, hogy mi lesz, de egyre csak a történteken járt az agyam. Frunten bement az irodába, és láttam, hogy nagyon magyaráz valamit. Biztos most előveszi a színészi énjét, és előadja, hogy én mit is műveltem az óráján…persze mindent teljesen részletesen. Nehogy már valamiről is lemaradjon Mr. Hooper. 

-         Mit csináltál már megint Kimberly? – kérdezte az igazgató asszisztense, Erica.

Erica a teljes ellentéte volt Dr. Jenkins titkárnőjének. Ő rendesen végezte a dolgát. És mellesleg nagyon rendes is volt. Sokszor segített már, mikor alaptalanul küldtek ide, és mindig elintézte, hogy lelécelhessek, de senki ne tudjon róla. De ilyenkor, mikor elkísért valamelyik tanár is nem nagyon tehetett semmit.

-         Én? – sétáltam közelebb – Én nem csináltam semmit, csak az igazat mondtam…és…mindegy. – hagytam abba, mert már így is bolondnak néznek.

Ha még jobban próbálom elhitetni, hogy láttam Andrewt, aki állítólag halott, akkor tuti beküldenek egy diliházba. Épp elég nekem Jenkins. Szerintem a nagyszüleim még fizetik is, hogy még jobban kikészítsen. Tuti, ami tuti.  Simán kinézem belőlük. Komolyan már lassan inkább főzök magamra, mert képesek valami gyógyszerrel tömni. Basszus! Mi van, ha tényleg ezt csinálják, és ezért vannak a rémálmaim? Komolyan nem fogok enni többet a nagyanyám főztjéből, mert egyenes út vezet a pszichiátriára. Ott meg utána már kezelhetnek, ahogy akarnak.

Azt viszont már tényleg szeretném tudni, hogy mi lett Andrewval. Hogy tényleg halott-e? Vagy csak mindenki játszik velem. Tudni akarom, hogy mi lett vele.

-         Hogy téged mindig megtalálnak valamivel. – mosolygott rám Erica.

-         Igen…- sóhajtottam egy nagyot.

Szívesen elmondtam volna neki, hogy mi is történt, de sajnos nem lehet. Ha elmondom biztos, hogy kiakad és utána lehet, hogy hozzám se szól többet. Legalább van egy személy, aki engem is emberszámba vesz. Egyetlen ember, ebben a rohadt iskolában. És a környéken… A szüleimen, és Ericán kívül talán senki sem becsül meg. És ez rohadt idegesítő. Kinyílt az ajtó, majd Frunten komoly arccal rám nézett, aztán elvigyorodott. Hú, de be tudnék húzni neki ilyenkor egy nagyot. A vén jószívű nagyapa külső egy alattomos kígyót takart legbelül. Sokszor ő hozott az igazgatóhoz, vagy ő küldött ide. Sose nyert bebocsátást a szívembe, de ezek után meg végképp nem. Rühellem. Egyszerűen taszít. Vagy lehet, hogy velem van a baj? Lehet, hogy nekem kéne másképp állnom az emberekhez? De igazán nem is érdekel. Jó nekem így.

Végül csak elsétált előttem, majd pár pillanat múlva újra kinyílt az ajtó, és Mr. Hooper lépett ki rajta, majd rám nézett.

-         Kimberly, gyere be kérlek.

Igen, már csak Kimberly vagyok neki is. Nagyon jól ismerjük már egymást. Hátha még tudná, hogy én még azt is tudom, hogy az iskolaorvos új gyakornokával igencsak szoros viszonyt ápolnak, akkor lehet, hogy inkább nem is nyaggatna többet, csak maradjak csendben. Besétáltam utána, és megvártam, míg leül. Körbe néztem az irodában. Semmi sem változott az óta, mióta utoljára itt voltam. Tele van minden képekkel a gyermekeiről és a feleségéről. Van három irtó aranyos kislánya, és ő meg az ápolónőcskével hetyeg. Mondhatom igazán szép. Ráadásul a felesége is az egyik legrendesebb nő, akit ismerek. Na, jó, akkor őt is besorolhatjuk azok közé, akik szeretnek.

-         Ülj le kérlek. – mutatott az előttem lévő székre.

-         Most éppen milyen büntetésben lesz részem? – kérdeztem, de nem ültem le.

Tudtam, hogy úgysem úszom meg büntetés nélkül a dolgot. Mr. Hooper élvezte, ha kínozhat.

-         Kimberly, fel tudod fogni, hogy mit csináltál?

-         Mit csináltam? Én csak az igazat mondtam! Már ez is baj?

-         Jó… - kezdte és nagy levegőt vett. Kicsit kezd ideges lenni. – A legundorítóbb dolog, a halottakkal viccelődni.

-         De…én nem tudtam, hogy Andrew halott. Fogalmam sem volt róla, és még most sem tudom, hogy mi is történt.

-         Az összes csatorna ettől nyüzsgött, meg az újságok is tele voltak. Ne mondd már, hogy nem hallottál róla! – mondta dühösen.

-         Képzelje nem szoktam se tévét nézni, se újságot olvasni, ugyanis a drága nagyszüleim szerint csak még idiótább leszek tőlük, mint vagyok.

-         Jársz még Dr. Jenkinshez?

-         Sajnos… - dörmögtem az orrom alatt.

-         Mit mondtál?

-         Igen. Járok még Dr. Jenkinshez.

-         És, ő mit mondd? – mintha kíváncsi lenne arra, hogy mi van velem…a kanyarban sem érdekli, nem még, hogy ezzel foglalkozzon…minek kérdezősködik?

-         Csak a szokásos…gyerekkori trauma blabla… - már egyre jobban idegesített ez a sok kérdés.

-         Mindenkivel ilyen gúnyosan beszélsz?

-         Csak azzal, aki megérdemli. – mondtam alig hallhatóan, mialatt a táskámban turkáltam – Egyébként….- fordultam vissza felé - ha Andrew tényleg halott…Shane lába törött…Kate ki van készülve…mi történt?

-         Tényleg nem tudod? – talán kezdi elhinni, hogy tényleg fogalmam sincs a dolgokról…ideje…

-         Fogalmam sincs az egészről. – ültem le végül – Csak mind letámadtak…hogy…Mindegy. Elmondaná, hogy mi volt?

-         Balesetet szenvedtek a hétvégén az országúton. Kisodródtak, és egy fának csapódott az autó. Andrew azonnal meghalt. Azt még most sem tudjuk, hogy mi volt az oka pontosan, de valami alakról mesélt Kate, ami előttük állt, és amiatt rántotta félre a kormányt Andrew.

A baleset az álmomban. Az útról leszaladó alak… a kisodródó autó. Az nem lehet…Álmomban a baleset helyszínén jártam?

     -   Mikor történt a baleset? – most már nagyon kíváncsi vagyok…én szombat éjjel álmodtam ezt…és nagyon remélem, hogy csak véletlen egybeesés a dolog.

      -     Szombat éjszaka.

Úristen! Ez nem lehet! Ott voltam álmomban! Felém sodródott az autó! Felugrottam a székből, és felkaptam a táskámat. Teljesen sokkolódtam. Ez nem lehet igaz! Nem! Nem!

-         Kimberly? Jól vagy? – állt fel Mr. Hooper is.

-         Igen…igen. – bólogattam – Elmehetnék?

-         Csak egy pillanat. – ült vissza a székébe - Kimberly, figyelj…sokáig tanakodtam, de nem tudtam jobbat kitalálni…egy hétig jobb, ha otthon maradsz… Csak míg lenyugszanak a kedélyek.

-         Felfüggeszt? – kérdeztem és már írt is egy papírt, aztán a kezembe nyomta.

-         Jót fog tenni neked egy kis pihenés.

-         Igazán köszönöm. Inkább Katet meg Shanet küldené haza, egy hétre…- léptem ki az ajtón, majd bevágtam magam után – Vagy magát küldené végleges szabadságra.

Megálltam az ajtóban és csak összegyűrtem a kezemben lévő papírt. Ezt nem hiszem el! Felfüggesztés! Jól fog mutatni a papírjaim között. Csúcs! A nagyszüleim meg ki fognak nyírni… hallgathatom majd egész délután a szent beszédet tőlük. De most mindez a legkevesebb. A baleset, és az álom…csak véletlen csupán, hogy ennyire egyformák? Hogy ennyire azonos a kettő? Nem lehet, hogy tényleg ott jártam! Nem járhattam ott! Az lehetetlen! Hirtelen furcsa érzés lett úrrá a testemen és kapkodni kezdtem a levegőt. Odasietett hozzám Erica, és láttam, hogy mozog a szája, de nem tudtam felfogni, hogy mit is mondd. Aztán csak a padlót bámultam és próbáltam lenyugodni. Múljon már el ez! Utálom! Aztán felnéztem Ericára, és ….és nem akartam elhinni, amit látok. Az ő szemei is feketére változtak. Elkezdtem hátrálni, majd újra felharsant az a kacaj, mint korábban is. Mi ez? Mi a jó büdös franc ez? Már szaladtam a folyosón végig. Szerencsétlenségemre, pont ekkor lett újra szünet, így szlalomoznom kellett a diákok között. Egy kettőnek neki is mentem. Volt, aki még taszított is rajtam egy hatalmasat. Olyat estem, hogy azt hittem nem is tudok felkelni. Mindenki röhögött körülöttem, de senkinek sem jutott eszébe, hogy esetleg segítsen, vagy valami. Feltápászkodtam, majd újra hallottam azt a nevetést. Újra szaladni kezdtem és meg sem álltam egészen hazáig. Ez ki fog készíteni! Meg fogok őrülni! Ezek a hangok fognak kikészíteni! De hogy láthattam Andrewt? Hogy a fenébe? Bevágtam magam után a bejárati ajtót, majd szaladtam volna felfelé a szobámba, de a nagyanyám utánam kiabált.

-         Mi van? – léptem vissza idegesen a konyhaajtóba, mert rohadtul nem volt kedvem most vele beszélni.

-         Nem mi van, hanem …ááh – legyintett….jobb is…én is így gondoltam a dolgot – Miért vagy már itthon?

-         Elmaradtak az óráim. – hazudtam.

Nem akartam most rögtön megmondani, hogy egy hétig örülhetnek, mert őket fogom boldogítani itthon, mert akkor itt kéne még állnom egy hétig, és hallgatnom a prédikációját. Nem is maradtam ott tovább. Nem érdekelt, hogy mit akart. Felviharzottam a szobámba, és bevágtam magam után az ajtót. Be is zártam volna, de a kulcsot elvették. Nehogy valamit csináljak idebent címszóval. Levágtam a táskámat a földre, és rávetettem magam az ágyra. Dühösen fordultam a hátamra. Szétterültem és bámultam a plafont. Mi az isten történik velem? Mi volt Ericával, és a szőke cicababával? Miért lett fekete a szemük? És ráadásul az a kacaj… Rémisztő. Halálra riasztja az embert, már csak a hang is…de a tudat, hogy fogalma sincs, hogy honnét jön mindez, az meg főleg. És hogy láthattam én Andrewt? Hogy? Hiszen meghalt!! Halott!!

Ki kell derítenem valamit! Felpattantam és leszaladtam a nappaliba. Elkezdtem az újságok között kutakodni, de végül megfogtam az összeset és visszamentem vele a szobámba. Lehajítottam őket az ágyra, és elkezdtem lapozgatni őket, hátha találok valamit a balesetről. És találtam. Az álom, és a baleset helyszíne egy és ugyanaz. Néhány kép által ez be is bizonyosodott. Ott voltam álmomban a balesetnél! De hogy a fenébe lehetséges ez? Ilyen nem lehet a valóságban! Vagy igen? Nem! Biztos, hogy nem!

Hanyatt vágtam magam az ágyon, majd behunyt szemmel feküdtem ott tovább. Sok volt ez nekem. Nagyon sok. Láttam a halott Andrewt. Láttam, amint a baleset megtörtént. A fekete szemek. A kacaj. Ha ezt elmesélem Jenkinsnek azonnal ír nekem beutalót valamelyik szanatóriumába. Biztos, hogy ezt nem fogom elmesélni. Nem kell neki mindenről tudnia. És nem vagyok őrült. Nem vagyok őrült!

Amint ott feküdtem teljesen elnyomott az álom, de nem bírtam nyugodtan aludni. Folyamatosan a szemek lebegtek előttem, és állandóan a nevetést hallottam. Zihálva ébredtem fel, és folyt rólam a víz, de mikor megláttam, hogy hol vagyok, úgy éreztem menten rosszul leszek.