3. Fejezet - Felfüggesztés

Sziasztok! :))  

Újra itt! :))

Köszönöm a pipákat! Remélem továbbra is tetszeni fog nektek a történet! :))

    Rohadtul elegem van. Fogalmam sincs mi ez az egész, és most még az igazgatóhoz is visz ez a tahó előttem. Legszívesebben bokán rúgtam volna, de annak is csak én látnám kárát. Tuti, hogy most kapok egy jó alapost fejmosást, azért amit mondtam. De ha egyszer tényleg így volt! Tényleg ott ült Andrew. Csak én láttam? Csak és kizárólag én? Senki más? Az nem lehet, hogy más nem látta. De…azt mondták, hogy Andrew halott. De nem lehet, hogy halott, hiszen én láttam! Én láttam őt! A saját két szememmel láttam!

Közben az igazgató irodája elé értünk. Nekitámaszkodtam a falnak, és vártam, hogy mi lesz, de egyre csak a történteken járt az agyam. Frunten bement az irodába, és láttam, hogy nagyon magyaráz valamit. Biztos most előveszi a színészi énjét, és előadja, hogy én mit is műveltem az óráján…persze mindent teljesen részletesen. Nehogy már valamiről is lemaradjon Mr. Hooper. 

-         Mit csináltál már megint Kimberly? – kérdezte az igazgató asszisztense, Erica.

Erica a teljes ellentéte volt Dr. Jenkins titkárnőjének. Ő rendesen végezte a dolgát. És mellesleg nagyon rendes is volt. Sokszor segített már, mikor alaptalanul küldtek ide, és mindig elintézte, hogy lelécelhessek, de senki ne tudjon róla. De ilyenkor, mikor elkísért valamelyik tanár is nem nagyon tehetett semmit.

-         Én? – sétáltam közelebb – Én nem csináltam semmit, csak az igazat mondtam…és…mindegy. – hagytam abba, mert már így is bolondnak néznek.

Ha még jobban próbálom elhitetni, hogy láttam Andrewt, aki állítólag halott, akkor tuti beküldenek egy diliházba. Épp elég nekem Jenkins. Szerintem a nagyszüleim még fizetik is, hogy még jobban kikészítsen. Tuti, ami tuti.  Simán kinézem belőlük. Komolyan már lassan inkább főzök magamra, mert képesek valami gyógyszerrel tömni. Basszus! Mi van, ha tényleg ezt csinálják, és ezért vannak a rémálmaim? Komolyan nem fogok enni többet a nagyanyám főztjéből, mert egyenes út vezet a pszichiátriára. Ott meg utána már kezelhetnek, ahogy akarnak.

Azt viszont már tényleg szeretném tudni, hogy mi lett Andrewval. Hogy tényleg halott-e? Vagy csak mindenki játszik velem. Tudni akarom, hogy mi lett vele.

-         Hogy téged mindig megtalálnak valamivel. – mosolygott rám Erica.

-         Igen…- sóhajtottam egy nagyot.

Szívesen elmondtam volna neki, hogy mi is történt, de sajnos nem lehet. Ha elmondom biztos, hogy kiakad és utána lehet, hogy hozzám se szól többet. Legalább van egy személy, aki engem is emberszámba vesz. Egyetlen ember, ebben a rohadt iskolában. És a környéken… A szüleimen, és Ericán kívül talán senki sem becsül meg. És ez rohadt idegesítő. Kinyílt az ajtó, majd Frunten komoly arccal rám nézett, aztán elvigyorodott. Hú, de be tudnék húzni neki ilyenkor egy nagyot. A vén jószívű nagyapa külső egy alattomos kígyót takart legbelül. Sokszor ő hozott az igazgatóhoz, vagy ő küldött ide. Sose nyert bebocsátást a szívembe, de ezek után meg végképp nem. Rühellem. Egyszerűen taszít. Vagy lehet, hogy velem van a baj? Lehet, hogy nekem kéne másképp állnom az emberekhez? De igazán nem is érdekel. Jó nekem így.

Végül csak elsétált előttem, majd pár pillanat múlva újra kinyílt az ajtó, és Mr. Hooper lépett ki rajta, majd rám nézett.

-         Kimberly, gyere be kérlek.

Igen, már csak Kimberly vagyok neki is. Nagyon jól ismerjük már egymást. Hátha még tudná, hogy én még azt is tudom, hogy az iskolaorvos új gyakornokával igencsak szoros viszonyt ápolnak, akkor lehet, hogy inkább nem is nyaggatna többet, csak maradjak csendben. Besétáltam utána, és megvártam, míg leül. Körbe néztem az irodában. Semmi sem változott az óta, mióta utoljára itt voltam. Tele van minden képekkel a gyermekeiről és a feleségéről. Van három irtó aranyos kislánya, és ő meg az ápolónőcskével hetyeg. Mondhatom igazán szép. Ráadásul a felesége is az egyik legrendesebb nő, akit ismerek. Na, jó, akkor őt is besorolhatjuk azok közé, akik szeretnek.

-         Ülj le kérlek. – mutatott az előttem lévő székre.

-         Most éppen milyen büntetésben lesz részem? – kérdeztem, de nem ültem le.

Tudtam, hogy úgysem úszom meg büntetés nélkül a dolgot. Mr. Hooper élvezte, ha kínozhat.

-         Kimberly, fel tudod fogni, hogy mit csináltál?

-         Mit csináltam? Én csak az igazat mondtam! Már ez is baj?

-         Jó… - kezdte és nagy levegőt vett. Kicsit kezd ideges lenni. – A legundorítóbb dolog, a halottakkal viccelődni.

-         De…én nem tudtam, hogy Andrew halott. Fogalmam sem volt róla, és még most sem tudom, hogy mi is történt.

-         Az összes csatorna ettől nyüzsgött, meg az újságok is tele voltak. Ne mondd már, hogy nem hallottál róla! – mondta dühösen.

-         Képzelje nem szoktam se tévét nézni, se újságot olvasni, ugyanis a drága nagyszüleim szerint csak még idiótább leszek tőlük, mint vagyok.

-         Jársz még Dr. Jenkinshez?

-         Sajnos… - dörmögtem az orrom alatt.

-         Mit mondtál?

-         Igen. Járok még Dr. Jenkinshez.

-         És, ő mit mondd? – mintha kíváncsi lenne arra, hogy mi van velem…a kanyarban sem érdekli, nem még, hogy ezzel foglalkozzon…minek kérdezősködik?

-         Csak a szokásos…gyerekkori trauma blabla… - már egyre jobban idegesített ez a sok kérdés.

-         Mindenkivel ilyen gúnyosan beszélsz?

-         Csak azzal, aki megérdemli. – mondtam alig hallhatóan, mialatt a táskámban turkáltam – Egyébként….- fordultam vissza felé - ha Andrew tényleg halott…Shane lába törött…Kate ki van készülve…mi történt?

-         Tényleg nem tudod? – talán kezdi elhinni, hogy tényleg fogalmam sincs a dolgokról…ideje…

-         Fogalmam sincs az egészről. – ültem le végül – Csak mind letámadtak…hogy…Mindegy. Elmondaná, hogy mi volt?

-         Balesetet szenvedtek a hétvégén az országúton. Kisodródtak, és egy fának csapódott az autó. Andrew azonnal meghalt. Azt még most sem tudjuk, hogy mi volt az oka pontosan, de valami alakról mesélt Kate, ami előttük állt, és amiatt rántotta félre a kormányt Andrew.

A baleset az álmomban. Az útról leszaladó alak… a kisodródó autó. Az nem lehet…Álmomban a baleset helyszínén jártam?

     -   Mikor történt a baleset? – most már nagyon kíváncsi vagyok…én szombat éjjel álmodtam ezt…és nagyon remélem, hogy csak véletlen egybeesés a dolog.

      -     Szombat éjszaka.

Úristen! Ez nem lehet! Ott voltam álmomban! Felém sodródott az autó! Felugrottam a székből, és felkaptam a táskámat. Teljesen sokkolódtam. Ez nem lehet igaz! Nem! Nem!

-         Kimberly? Jól vagy? – állt fel Mr. Hooper is.

-         Igen…igen. – bólogattam – Elmehetnék?

-         Csak egy pillanat. – ült vissza a székébe - Kimberly, figyelj…sokáig tanakodtam, de nem tudtam jobbat kitalálni…egy hétig jobb, ha otthon maradsz… Csak míg lenyugszanak a kedélyek.

-         Felfüggeszt? – kérdeztem és már írt is egy papírt, aztán a kezembe nyomta.

-         Jót fog tenni neked egy kis pihenés.

-         Igazán köszönöm. Inkább Katet meg Shanet küldené haza, egy hétre…- léptem ki az ajtón, majd bevágtam magam után – Vagy magát küldené végleges szabadságra.

Megálltam az ajtóban és csak összegyűrtem a kezemben lévő papírt. Ezt nem hiszem el! Felfüggesztés! Jól fog mutatni a papírjaim között. Csúcs! A nagyszüleim meg ki fognak nyírni… hallgathatom majd egész délután a szent beszédet tőlük. De most mindez a legkevesebb. A baleset, és az álom…csak véletlen csupán, hogy ennyire egyformák? Hogy ennyire azonos a kettő? Nem lehet, hogy tényleg ott jártam! Nem járhattam ott! Az lehetetlen! Hirtelen furcsa érzés lett úrrá a testemen és kapkodni kezdtem a levegőt. Odasietett hozzám Erica, és láttam, hogy mozog a szája, de nem tudtam felfogni, hogy mit is mondd. Aztán csak a padlót bámultam és próbáltam lenyugodni. Múljon már el ez! Utálom! Aztán felnéztem Ericára, és ….és nem akartam elhinni, amit látok. Az ő szemei is feketére változtak. Elkezdtem hátrálni, majd újra felharsant az a kacaj, mint korábban is. Mi ez? Mi a jó büdös franc ez? Már szaladtam a folyosón végig. Szerencsétlenségemre, pont ekkor lett újra szünet, így szlalomoznom kellett a diákok között. Egy kettőnek neki is mentem. Volt, aki még taszított is rajtam egy hatalmasat. Olyat estem, hogy azt hittem nem is tudok felkelni. Mindenki röhögött körülöttem, de senkinek sem jutott eszébe, hogy esetleg segítsen, vagy valami. Feltápászkodtam, majd újra hallottam azt a nevetést. Újra szaladni kezdtem és meg sem álltam egészen hazáig. Ez ki fog készíteni! Meg fogok őrülni! Ezek a hangok fognak kikészíteni! De hogy láthattam Andrewt? Hogy a fenébe? Bevágtam magam után a bejárati ajtót, majd szaladtam volna felfelé a szobámba, de a nagyanyám utánam kiabált.

-         Mi van? – léptem vissza idegesen a konyhaajtóba, mert rohadtul nem volt kedvem most vele beszélni.

-         Nem mi van, hanem …ááh – legyintett….jobb is…én is így gondoltam a dolgot – Miért vagy már itthon?

-         Elmaradtak az óráim. – hazudtam.

Nem akartam most rögtön megmondani, hogy egy hétig örülhetnek, mert őket fogom boldogítani itthon, mert akkor itt kéne még állnom egy hétig, és hallgatnom a prédikációját. Nem is maradtam ott tovább. Nem érdekelt, hogy mit akart. Felviharzottam a szobámba, és bevágtam magam után az ajtót. Be is zártam volna, de a kulcsot elvették. Nehogy valamit csináljak idebent címszóval. Levágtam a táskámat a földre, és rávetettem magam az ágyra. Dühösen fordultam a hátamra. Szétterültem és bámultam a plafont. Mi az isten történik velem? Mi volt Ericával, és a szőke cicababával? Miért lett fekete a szemük? És ráadásul az a kacaj… Rémisztő. Halálra riasztja az embert, már csak a hang is…de a tudat, hogy fogalma sincs, hogy honnét jön mindez, az meg főleg. És hogy láthattam én Andrewt? Hogy? Hiszen meghalt!! Halott!!

Ki kell derítenem valamit! Felpattantam és leszaladtam a nappaliba. Elkezdtem az újságok között kutakodni, de végül megfogtam az összeset és visszamentem vele a szobámba. Lehajítottam őket az ágyra, és elkezdtem lapozgatni őket, hátha találok valamit a balesetről. És találtam. Az álom, és a baleset helyszíne egy és ugyanaz. Néhány kép által ez be is bizonyosodott. Ott voltam álmomban a balesetnél! De hogy a fenébe lehetséges ez? Ilyen nem lehet a valóságban! Vagy igen? Nem! Biztos, hogy nem!

Hanyatt vágtam magam az ágyon, majd behunyt szemmel feküdtem ott tovább. Sok volt ez nekem. Nagyon sok. Láttam a halott Andrewt. Láttam, amint a baleset megtörtént. A fekete szemek. A kacaj. Ha ezt elmesélem Jenkinsnek azonnal ír nekem beutalót valamelyik szanatóriumába. Biztos, hogy ezt nem fogom elmesélni. Nem kell neki mindenről tudnia. És nem vagyok őrült. Nem vagyok őrült!

Amint ott feküdtem teljesen elnyomott az álom, de nem bírtam nyugodtan aludni. Folyamatosan a szemek lebegtek előttem, és állandóan a nevetést hallottam. Zihálva ébredtem fel, és folyt rólam a víz, de mikor megláttam, hogy hol vagyok, úgy éreztem menten rosszul leszek.