2. Fejezet - Kinevetve

     Sziasztok! :D 

Itt is a második fejezet :)) Köszönöm az eddigi pipákat :D Remélem elnyeri a tetszéseteket továbbra is! ;)

         Zihálva nyitottam ki a szemem. Még mindig kapkodtam a levegő után.  Kikészítenek ezek az álmok. Be fogok tőlük kattanni előbb vagy utóbb. Remélem, hogy csak utóbb. Végül körbenéztem és nyugodtan vettem tudomásul, hogy még mindig Dr. Jenkins rendelőjében vagyok. Visszafeküdtem a heverőre, és bámultam a plafont. Vagy mi is ez? Igazán nem is rendelő. Olyan, mint egy iroda. Csak éppen itt tartják a rendelést is. Na, mindegy. Bonyolult. Rendelő és kész. Dr. Alexander Jenkins egy pszichológus. Gyűlöltem idejárni, de a nagyszüleim szerint valakivel beszélnem kell a rémálmaimról, mert meg fogok őrülni. Bár szerintük már most is őrült vagyok. Ők egyetlen egyszer sem akarták meghallgatni mi van velem, és inkább elzavartak egy dilidokihoz. Szerintük ő a legjobb, meg nagyon neves, de rákerestem az interneten és semmit sem találtam róla. Ennyire neves és inkognítóban dolgozik, vagy mi a szösz? A lényeg, hogy utálom. Semmi értelmeset nem mondd soha. Csak, hogy biztos valami gyerekkori traumára vezethető vissza az egész. Folyton azzal jön, hogy tuti a szüleim hibája, mert alig látom őket, és emiatt frusztrált vagyok, és ezért gyötörnek az álmok. Kérdem én: Normális ez? Tudom jól, hogy nem ez az oka. Érzem, hogy itt valami más áll a háttérben, de nem tudom, hogy mi. És egyáltalán nem segít semmit sem az, hogy itt vagyok. Csak elveszi az időmet, ráadásul iskola előtt nagyon király itt feküdni. Most meg csak ül és írogat valamit a lapjára. Lemerném fogadni, hogy rólam firkálgat valamit, hogy milyen módon akasztana fel, mert már rohadtul elege van belőlem. Megértem. Kölcsönös. Amúgy sem volt valami szimpatikus ember számomra. Már mikor először megláttam, tudtam, hogy sose fogom megszeretni. És az évek előrehaladtával ebben még inkább biztos lettem. Szokása volt, hogy transzba ejtett, hogy újra álmodjam azt, amit már korábban is. Na ezért aztán különösen utáltam. Elég volt egyszer átélni, nem hogy kétszer, vagy háromszor.

-         Jól van, Kimberly? – szólalt meg végre.

-         Miért ne lennék jól? – dobáltam magam előtt egy kispárnát.

-         Nem tenné le azt, kérem.

-         Jó. – húztam el a számat, és a hasamra tettem a párnát.

-         Nos? Mit álmodott?

-         Már egyszer elmondtam. Az erdőben szaladtam, valami elől, vagy én nem is tudom. De rettenetesen féltem, és aztán valami hangot hallottam.

-         Miféle hangot?

-         Valaki kacagott. De nagyon gonoszan. Majd egy autó kisodródott, és egyenesen felém száguldott, de nem bírtam elmenekülni. Aztán mikor pont nekem ütközött volna, akkor ébredtem fel. – összekulcsoltam a fejem alatt a kezem és vártam, hogy mit mondd.

Ajj de utálom, mikor nem mondd semmit, csak ül és méreget a szemüvege mögül. Mellesleg haja már alig volt. Egyik oldalról átfésülte a másikra a fejetetején, hogy ne tűnjön annyira fel, és alig fért el a fotelében, olyan nagydarab volt. Hogy jön fel reggelente a lépcsőn? Vagy van lift is, csak én nem tudok róla? Nem csodálkoznék, ha közvetlen az irodájába nyílna egy, hogy ne kelljen annyit gyalogolnia. Vagy lehet, hogy haza se megy, hanem itt van éjjel nappal. Ezekre a dolgokra elnevettem magam, ő pedig furcsán rám nézett, majd gyorsan befogtam a számat.

-         Történt valami a múltjában, ami köthető lehet ehhez az álomhoz?

Na, tessék! Már megint kezdi. Lassan képes lesz arra vezetni a dolgokat, hogy azért van mindez, mert nem kaptam meg a hőn áhított kiskutyát, tíz éves koromban. Nevetséges. Mikor mehetek már elfelé innen? Alig vártam minden alkalommal, hogy végre eltűnhessek. De utána sem lesz jobb. Még vár rám az iskola. Talán még ez is jobb annál. Rühellem a gimit. Az a szerencse, hogy már az utolsó évem, és nem kell sokáig itt szenvednem.

-         Egy alkalommal elvesztem a régi házunk melletti erődben. De akkor még vagy öt éves voltam. Mi köze lehetne ennek ehhez? – mondtam el végül az egyetlen olyan emlékemet, ami az erdőkhöz köthető.

-         Nagyon is sok. Ha traumaként érte, akkor az egész életében kísérhetni.

-         Blabla… igen. És tizenhárom év kell hozzá, hogy egy erdőben legyek álmomban.

-         Azt hiszem mára elég volt. – reagált az előbbi gúnyos mondatomra.

-         Szerintem is.  – felkaptam a táskámat és elindultam kifelé.

-         Viszontlátásra Ms. Morgan. – köszönt el vigyorogva.

-         Viszlát. – ejtettem felé egy gúnyos vigyort, majd kisétáltam az ajtón.

Odakint ült a titkárnője. Tipikus mintapéldánya volt a titkárnőkről szóló vicceknek, és annak, hogy csak reszelgetik a körmüket, meg telefonálgatnak. Ő is ült a székében, a lába az asztalon hevert, és a körmét reszelte, közben valamit eszeveszettül magyarázott a telefonba. Tessék. Mondhatom szép. Annyi pénzért, amennyit ő kap ezért, én is szívesen csinálnám ezt. Vörösre volt rúzsozva a szája, és ultra szőke haja szorosan lófarokba volt kötve. Hirtelen rám nézett és elvigyorodott. Visszamosolyogtam rá, majd elindultam kifelé.

-         Óh, tényleg? Azt én is láttam… óh, annyira cuki volt az a pasi…

Hányinger. Hogy lehet valaki ilyen? Nem bírtam mikor valaki ilyen nyávogósan beszélt. Aztán elkezdett valamin nevetni és valami olyan történt, amire soha nem gondoltam volna. A nevetése átalakult azzá a nevetéssé, amit az álmomban hallottam. Ránéztem és a tekintete… valahogy megváltozott. Mi történt vele? A szemei szinte feketévé változtak, és még mindig azt a kacajt hallottam.

Szaporábbra vettem a lépteimet és már rohantam is lefelé a lépcsőn. Ez nem lehet valóság. Csak álmodom! Tényleg meg fogok kattanni? A végén még a nagyszüleimnek lesz igaza. De nem! Nem lehet igazuk! Nem vagyok bolond! Nem vagyok őrült!

Szaladtam egész úton! Meg sem álltam az iskoláig. Mi a fene volt ez? Mi??? Bevágódtam a terembe és leültem a helyemre zihálva. Többen összenéztek és csak nevettek rajtam. De már megszoktam. Mióta csak idekerültem folyton kinéztek maguk közül, pedig nem csináltam semmit sem ellenük. Fogalmam sincs, hogy miért nevetnek, és gúnyolnak ki állandóan. Mellesleg így az utolsó évre igazán felnőhetnének már. Nevetségesek. Ezt csak ők nem veszik észre? Miért utálnak? Nagyon kíváncsi lennék erre. Egyetlen egy barátom sincsen. De jó is ez így. Már megszoktam. Nincsen ezzel semmi baj. Egy időben volt, aki próbált közeledni, barátkozni, de aztán elterjedt, hogy őrült vagyok és pszichológushoz járok. Ezt is kiknek köszönhetem? Naná, hogy a nagyszüleimnek. Utálom őket! Mindenbe beleszólnak. Állandóan csak okoskodnak. Semmit nem hagynak, hogy úgy csináljam, ahogy én szeretném. Alig várom, hogy vége legyen a giminek és leléphessek. Csak is azért vagyok még itt, mert a szüleim kérték. Ha nem mondták volna, már régen elköltöztem volna valahová a világ végére.

De itt, most valami nem stimmel. Valami furcsa hangulat lengi be a termet. Az osztályt. Történt valami a hétvégén, amiről én nem tudok?

Shane lába gipszes volt, s csak néha felnevetett, mikor a többiek megbökték a vállát. Fura, mert ő aztán mindig pörgött, mint egy hiperaktív öt éves. Kate pedig. Kate csak bámult maga elé. Mi történhetett?

-         Jó reggelt! – lépett be a tanár az ajtón.

Szerintem már körülbelül olyan vén volt, mint az iskola maga.  Mindig pontosan érkezett, és amint leült, már be is csengettek.

-         Nem hallották? Becsengettek! – ő volt az egyetlen, aki nem tegezett minket, és igencsak elvárta tőlünk, hogy tiszteljük.

-         Jól van már tanár úr! – szóltak vissza néhányan a menő bandából.

Egy kupacban ültek mind az öten. Mike, szokásához hűen most sem ért be időben iskolába. Azt hiszi, hogy azért, mert ő a legmenőbb, már bármit megtehet. Pár perc múlva beviharzott a terembe, és alig tudta visszafojtani a mosolyát.

-         Á, Mr. Stuart. Már megint elkésett.

-         Bocsánat, tanár úr. – mondta és megvakarta a fejét, majd felénk fordult és csak vigyorgott.

A haverjai elkezdtek röhögni rajta. A tanár egy ideig nem szólt semmit, de mikor Mike táskája hangosan puffant a földön, akkor letette a szemüvegét az asztalra és felállt.

      -    Mr. Stuart! Csend legyen már végre!

Aztán elhallgattak. Na, végre! Azt hittem már, hogy sosem fogják be a szájukat. Felkönyököltem az asztalra és elkezdtem firkálni egy lapra. Egy újabb hét, egy újabb szenvedés kezdete. Még csak hétfő van! És ráadásul az első óra. Csak legyen már vége. A tanár elkezdett valamit beszélni, de fogalmam sincs miről volt szó, mert csak firkálgattam és közben teljesen máshol járt az agyam. Újra és újra magam előtt láttam a titkárnő arcát, és hallottam a nevetést. Rémisztő volt. Hihetetlenül rémisztő.

-         Akkor nézzünk egy pár ismétlő kérdést, a múlt hétről. – na de jó, még ez is.

Utáltam mikor ismétlő kérdéseket tett fel, mert mindig csak olyanokat kérdezett, amiket tuti, hogy nem tudott senki. Vagy úgy megcsavarta a kérdéseket, hogy senki nem értette, hogy miről van szó. Most is ezt csinálta. Aztán felszólított valakit, de rendszerint azt a választ kapta, hogy nem tudom tanár úr, vagy volt, aki csak hallgatott és rázta a fejét, vagy még azt se. Én is csak lapítottam, mert én sem tudtam volna semmire sem válaszolni. Ám volt egy kéz, ami elég gyakran a magasba lendült. Andrew mindig is okos volt, és nagyon sok mindent tudott, amit mi nem. Sokan felnéztek rá emiatt, és Mike mellett ő volt az, akit mindenki dicsőített. Bár teljesen más volt a két ember. De miért nem szólítja már fel? Miért néz át felette? Ott van az orra előtt és tudja a választ.

-         Ms. Morgan. – hallottam végül a nevem.

A fenébe.

     -     Igen?

     -     Ön bizonyára tudja a kérdéseimre a választ, ugye?

     -     Hát persze – vigyorogtam – hogy nem.

     -     Ms. Morgan, ez a hangnem nekem egyáltalán nem tetszik. – okított.

     -   Nem nagyon érdekel, hogy tetszik-e magának vagy nem, ahogy beszélek… vagy a hangnemem…de miért nem szólítja már fel Andrewt? Ezer éve jelentkezik, maga meg itt szórakozik velünk.

     -    Te idióta barom! Jó neked szórakozni? – pattant fel Kate és kiszaladt sírva a teremből.

Mit csináltam? Mi baja lett? Mi rosszat mondtam most? De komolyan nem értem mi a baj.

-         Ms. Morgan, ez igazán nem volt jó vicc.

-         De micsoda? – kérdeztem értetlenül.

Fogalmam sincs, hogy mi történt, s hogy miért akadt ki rám ennyire mindenki.

-         Andrew meghalt te idióta! – üvöltött rám Shane – Szánalmas vagy. – mondta és kisétált a teremből a mankói segítségével.

Halott? De nem lehet halott, hisz ott ül a helyén!

-         De hiszen…- kezdtem, és mire odanéztem már nem volt ott Andrew.

Eltűnt. Mi a fene folyik itt? Nem lehet halott! Hiszen itt volt! Nem lehet halott!

-         Azt hiszem, jobb lesz, ha most befejezzük az órát. Kimberly, maga pedig jöjjön velem.

-         De miért? Ott volt! Ott ült a helyén, láttam! – mondtam, s aki még a teremben volt, majdnem mind elkezdtek nevetni.

Tényleg megőrültem? Először a titkárnő, aztán Andrew, meg az álmok. Mi van velem? Mi történik velem? De Andrew nem lehet halott! Hiszen láttam! Láttam, hogy ott ült a helyén! Hirtelen ott termett előttem, és ijedtemben felborultam a székkel. Mi ez az egész? A légzésem szaporává vált, és félve néztem rá. Kétségbeesetten nézett rám és kinyújtotta a kezét felém.

-         Segíts! – mondta, majd két sötét alak megragadta hátulról és elkezdték rángatni.

Hátrébb húzódtam tőlük. Mi az isten ez? Miért akarja Andrew, hogy segítsek neki? Mit akar tőlem? De… ha tényleg halott, akkor… Nem! Nem láthatom! Már teljesen össze vagyok zavarodva. Ez nem történhet meg.

Még mindig ott viaskodtak. Andrew próbált kiszabadulni a karmaikból, de akárhogy kapálózott nem sikerült neki, majd újra hallottam azt a nevetést.

Nem akarom ezt hallani! A fülemhez kaptam a kezem. Próbáltam elnyomni a hangot, de ezt lehetetlen volt. Nem akarom hallani!!!!

Aztán hirtelen eltűntek. Mi volt ez? Hogy… ez nem is lehetséges! Ez nem lehet valóság! Remélem, hogy felébredek és még mindig Dr. Jenkinsnél fekszem.

Mikor körbe néztem mindenki lenézően bámult. Volt, aki nevetett rajtam, majd kisétált a teremből. Amin meglepődtem, hogy Mike odajött és felém nyújtotta a kezét, hogy segítsen felkelni a földről. Most már biztos, hogy azt hiszik, hogy őrült vagyok.

-         Kösz. – mondtam Mikenak, majd felkaptam a táskámat, és a dühös, lenéző szemek kereszttüzében elindultam Mr. Frunten után. 

Most már nem csak aludni nem merek, hanem már az utcán is félve megyek majd végig. A titkárnő… Andrew… és a sötét alakok. Az a nevetés… Nem! Tényleg megőrültem volna? Nem! Én nem vagyok őrült! Ezek tényleg megtörténtek! Nem vagyok őrült!