4. Fejezet - Nem tetszik ez nekem

Sziasztok! :D

Itt az újabb rész^^ Remélem ez is tetszeni fog nektek ;) Továbbra is nagyon várok minden véleményt, mindenféle formában :D Az eddigieket pedig nagyon köszönöm^^

        Most ez tényleg igaz? Tényleg azt látom, amit? Az ágyam…az ágyam a helyén van…alattam. Csak én nem vagyok jó helyen. Nekem benne kéne feküdnöm, de nem! Nem fekszem benne egyáltalán! A plafonon vagyok! Csúcs! Más akkor van a plafonon, ha dühös, én meg csak úgy. Csak tudnám miért. De hogy lehetséges ez? Hogy nem esek le? Hogy nem estem még le? És egyáltalán, hogy a fenébe fogok innen lejutni?

Érdekes szituáció. Nagyon érdekes. Lehet, hogy félnem kéne? De nem. Nincs miért. Nincs mitől. Hiszen csak a plafonon fekszem. Mindennapi dolog. Teljesen megszokott és elfogadott. Úristen, de bolond vagyok! Nevettem a saját hülyeségeimen, majd valami megzavarta a jókedvemet. Mi ez? Mi a fene van az ágyamban? Valami mocorog a takaró alatt. De mi lehet az? Bár le tudnék menni, megnézni, de nem bírok megmozdulni. Nem bírok moccanni se! Mi a franc! Kibújik a takaró alól, talán meglátom ki az, vagy mi az.

Teljesen ledöbbentem, mikor megláttam az ágyon fekvő alak mivoltát. Ez nem lehet! Hogy lehetséges ez? Hogy? Valaki tud nekem erre választ adni? Most komolyan! Tud??? Az, ami az ágyon volt… az a valaki… Még mindig nem hiszem el! Az a valaki én voltam!! Én!! Most csak álmodom, ugye? Ez biztos csak egy álom! Ez nem lehet a valóság!

Az ágyon lévő énem a hátára feküdt, és hirtelen felpattantak a szemei. Ijedtemben bevertem a fejem a plafonba. És egyre kevésbé akartam elhinni azt, amit látok. A szemei… a szemeim…feketék. Feketék!!!

Na, jó! Most már félek! Mi az isten ez? Valaki megmondhatná már végre, hogy mi a jó büdös franc ez!? Mi történt velem? Olyan a szemem… mint Ericanak, meg a cicababának volt…fekete. Egyáltalán én fekszem ott? Biztos, hogy az én vagyok?

Ki más lenne? Az én ágyamban fekszik…ha ebből a szemszögből nézzük, eddig bárki lehetne, de ugyanazok a vonásai, mint nekem. Vállig érő világosbarna haj… igaz a szemszín most nem éppen látszik, de a lényeg, hogy tényleg én vagyok ott. Én vagyok az!

Hirtelen az ajtón át, az ablakon, és a falakon át megjelentek azok a sötét alakok, akik elragadták Andrewt is, valamint ott voltak az álmomban éjszaka. Csak úgy simán átsétáltak mindenen, mintha ott sem lennének azok a bútorok vagy éppen a fal. Kik ezek? Mi a fenét akarnak? Folyamatosan az ágy felé közelítettek.

Ne! Ne menjenek oda! Nem mehetnek oda! Mit akarnak velem csinálni? A szívem a torkomban kalapált. Alig kaptam levegőt. Mia akarnak velem csinálni? Mire készülnek? Menjenek már onnan! Takarodjanak innen!!!! Kiabáltam volna, de nem jött ki hang a torkomon, csak tátogtam. De nem adtam fel. Addig próbálkoztam, míg halk suttogást hallattam, majd végre visszajött a hangom.

-         Hagyják abba!!! – üvöltöttem, ahogy kifért a torkomon.

Az alakok már megragadták a lábam, és úgy húztak kifelé az ágyból. De nem csináltam semmit. Vagyis z ágyon fekvő énem, nem csinált semmit. Miért nem mozdul? Miért nem csinál már semmit sem? Miért nem ellenkezik? Az nem lehet, hogy én vagyok és nem ellenkezem. Elkábítottak volna? Mi van velem? Vagyis vele…De hiszen az is én vagyok! Ez hogy lehet? Nem érdekel…A lényeg, hogy ne vigyenek el. Vagy ne vigyék el, vagy már nem is tudom, hogy mondjam.

-         Nem értik???? Nem hallják, hogy maguknak beszélek???!! – üvöltöttem feléjük.

Miért nem néznek már rám? Nem hallanak még most se? Vagy csak szórakoznak velem? Süketek??? Vagy játsszák a hülyét? Kezdenek még fel is idegesíteni. Komolyan!

-         Hagyják már abba!!!! Fejezzék be! – most már tényleg keveredett a düh, a félelem…és mindezek mellett pedig teljesen kétségbeestem.

Kapkodtam a levegőt. Fogalmam sincs, hogy mi várhat rám, ha elvisznek magukkal. Lehet, hogy én is meghalok? Lehet, hogy meg fogok halni, mert ők eljöttek értem? Nem! Nem halhatok meg! Nem halhatok meg!!! De egyáltalán én vagyok az az ágyon? Tényleg én?

-         Takarodjanak innen!!! – kiáltottam egy utolsót, és úgy éreztem, hogy minden erő elszáll belőlem.

Az alakok, mintha csak parancsot kaptak volna, egy pillanat alatt eltűntek. Fogalmam sincs, hogy hová lettek, de nem is érdekel. Legalább eltűntek. Én még mindig ott feküdtem az ágyon. Legalább is az a valaki, aki teljesen úgy néz ki, mint én. De legalább elmentek… Én pedig még mindig a plafont díszítettem, mint valami csillár. A fejem ernyedten csuklott előre, a hajam is lefelé lógott már. Pedig eddig furcsa módon szétterült mellettem, mintha csak vízszintesben feküdnék. Nagyon mély levegőket vettem.... Próbáltam helyreállítani a légzésem. De kútba esett próbálkozás volt, mert hirtelen felbukkant előttem az egyik alak. A fejemet bevertem a plafonba. A szívem majd kiverte a mellkasomat. Mi a fene? Hogy került ez ide? Hogy? Az arcát szinte az enyémbe fúrta. Nem tudom, mi lehet ez. De valami fura áttetsző…. nem mondom, hogy anyag, mert nem egy függönyről van szó. De át lehet rajta látni. Az egész testén. Nem teljesen, de akkor is…. Olyan, mintha valami lágy keringő füst építené fel. Az arca… Nincs az arcán semmi, a fekete szemein kívül, amiket már sokszor láttam. Csak éppen nem egy ilyenen kellett közelről szemügyre vennem, hanem élő embereken. De mit akar tőlem? Úgy méreget, mintha még sosem látott volna élő embert. Rémisztő, ahogy engem bámul. De mi lehet ez? Emberi alakja van, de egyáltalán semmi köze nincs az emberekhez. Semmi élő nincsen benne. Semmi. Mi a jó büdös franc ez? Tűnj, már el innen kérlek! Tűnj már el! Nem bírom már elviselni a tekintetét. Egyre közelebb és közelebb hajolt. Mit akar? Próbáltam hátrébb húzódni, de sajnos erre nem túl sok esélyem volt. És lehetőségem is igen csak kevés. Még mindig olyan volt, mintha kiszögeztek volna a plafonra. A fejemet tudtam forgatni, de semmi mást… Majd hirtelen megmozdult… felnyúlt és megfogta a vállamat. Úgy éreztem, hogy megőrjít a fájdalom. Olyan érzés volt, mintha parazsat nyomtak volna a bőrömhöz. Ordítottam volna a fájdalomtól, de megint nem jött ki hang a torkomon. Tűnj már el innen! Hagyj már békén! Ereszd már el a vállamat!!! Eressz már el! Fáj! Nagyon fáj!!! Könnyek gyűltek a szemembe és elkezdtem sikítani. Az alak egy pillanat alatt eltűnt, de még mindig sikítottam. Megijedt? Remélem… és végre… ez sikerült! Eddig még csak hangom se volt, de most végre újra visszatért. De legalább az alak már a múlté… Remélem, jó ideig nem kell újra látnom. Rettenetesen fájt a vállam. Mintha tényleg megégettek volna. Vajon megmarad a helye? Zihálva lógtam még mindig a plafonon. Már csak egy dolog aggasztott, hogy hogyan is fogok innen lejutni? Kérlek, add, hogy ez az egész csak egy átkozott álom legyen, aztán felébredjek és még mindig az ágyamban feküdjek…

Nagy meglepetésemre kinyílt az ajtóm, és én abban a pillanatban elkezdtem lefelé zuhanni. Ha most nem töröm ki a nyakam, akkor soha. Olyan volt, mintha az összes belső szervem ki akarna mászni a hátamon. A tüdőm összepréselődött… és egyre közelebb ért a talaj. Nagyon fog fájni, ha földet érek?  Nem kellett sokáig ezen törnöm a fejem. Az ágy szélére érkeztem, majd azonnal a földre zuhantam. Sikeresen ráestem a csuklómra, és csak reménykedem benne, hogy nem tört el. A vállam is sajgott. Még mindig éreztem rajta annak a valaminek a kezét. De hogy a fenébe lehetséges ez? Hogy történhetett mindez? Az alak… én… az ágyban. Ahogy ez eszembe jutott felpattantam olyan sebességgel, mint még soha, és lekaptam a takarót az ágyról. Ez meg hogy? Ledobáltam minden párnát…Nem érdekelt, hogy sajgott a vállam, és a csuklóm a félresikerült eséstől. Eltűnt…Aki olyan volt, mint én…és ott feküdt az ágyban… eltűnt. Hogy a fenébe….? Értetlenül néztem az imént még az ágyamban fekvő alak helyét… Már csak hűlt helye volt. Ott volt egyáltalán? Tényleg ott volt, vagy csak a képzeletem játszik velem?

-         Kimberly? – rezzentem össze a hang hallatán.

Teljesen el is felejtettem, hogy valaki benyitott az ajtón. Annyira lefoglalt, hogy az ágyon fekvő alak után kutassak, hogy ez kiment a fejemből. De hidegzuhanyként ért, hogy a nagyanyám áll a hátam mögött. Nagyon örülök neki…

-         Mi van már? – kérdeztem, de nem fordultam felé.

-         Mit művelsz? – kérdezte, és hallottam a gúnyt a hangjában… gondolom megint őrültnek tart.

-         Csak…csak kerestem valamit… - még sem mondhatom el neki, hogy mi történt pontosan – Meg amúgy is… mi közöd van hozzá?

Fordultam meg végre, és felálltam az ágyról. Szembe találtam magam vele. Nem is tudom… a legtöbb nagymama kedves mosolygós… legalábbis ez lenne az ideális. De ez…a haját ha tehetné mindennap fodrásszal csináltatná meg, vörösre festi a körmeit, gyűlöli a gyerekeket…szegény anyának mit kellhetett itt átélnie…valamint, már csak ránézésre is egy undok hárpia.

-         Mi közöm van hozzá? – emelte fel a hangját – Egyenlőre az én házamban laksz, mert a szüleid a nyakamba sóztak. Tudod, jól mennyire örülnék neki, ha végre eltűnnél innen…

Kezd kibújni a szög a zsákból. Hallgassátok csak. Élvezet. Komolyan mondom.

-         …alig várom, hogy nagykorú legyél, vagy az átkozott szüleid hazaérjenek és elvigyenek végre innen.

-         Na jó! Elég! – nem bírtam tovább hallgatni – Engem szidhatsz! De anyáékat nem! Hogy lehet egy ilyen hárpiának olyan lánya, mint anya? De tudod mit…ezt már sokszor megtárgyaltuk…hagyjuk…minek jöttél ide?

-         Sikítoztál, és egy idő után már elegem lett abból, hogy hallgassam…Aztán benyitottam és leestél az ágyról.

Leestem az ágyról? Hallotta, hogy sikítozok? Tehát, akkor ….már…á…már én sem tudom. Álom volt, vagy nem álom volt. Mi volt ez az egész? Jó lenne tudni…baromi jó lenne tudni. Újra ránéztem a nagyanyámra, és láttam a szánalmat a szemében. Gondolom még idiótábbnak tart, mint eddig. Biztosan azt hiszi, hogy őrül vagyok…Vagyis…bocsi….már rég azt hiszi, hogy őrült vagyok. Nagyon biztosan állítja, hogy szerinte ez már egy kész tény. Hogy én már kezelhetetlen vagyok. Dr. Jenkinsre a nagyapám beszélte rá. Ő már régen egy diliházba küldött volna. Az egészben az a gáz, hogy anyáék nem hiszik el, hogy ilyenek velem. Hiába próbáltam elmondani, azt mondták, hogy ne így próbáljak meg ellenkezni. Mikor ők itt vannak, mindig adják a szépet és a jót. Hányinger… komolyan mondom hánynom, kell tőlük.

-         Magamra hagynál végre? – szólaltam meg majd ejtettem felé egy gúnyos vigyort, és megfogtam az ajtó szélét, hogy becsukom utána, ha kifáradt végre.

Vagy mondjam inkább úgy, hogy ha végre kivonszolta innen azt a nagy seggét? 

-         Nekem te ne mondd meg, hogy mit csináljak kisasszony! – ragadta meg a csuklómat, és abban a pillanatban belenyilallt a fájdalom.

-         Eressz el! Fáj! – téptem ki a kezéből a sajátomat.

-         Mi az istent csináltál vele? – gúnyolódott.

-         Ráestem. – mondtam, és vártam a reakciókat.

-         Gratulálok…- húzta el a száját – Reggel, mielőtt iskolába mész mutasd meg egy orvosnak.

-         Nem megyek iskolába. – mondtam, de már régen újra az imént történtek jártak a fejemben…újra és újra láttam magam előtt megjelenni az alakokat a nagyanyám meg egyre csak mondta és mondta…

-         Mi az hogy nem mész iskolába? Kimberly!! Hozzád beszélek? Mi az, hogy nem mész iskolába?

-         Felfüggesztettek. – mondtam egyszerűen, majd megrántottam a vállamat.

-         Felfüggesztettek? Micsoda szégyen! –sopánkodott…és ahogy láttam már az ájulás határán állt…

-         Jajj, hagyd már ezt abba, és hagyj magamra! Nem a te bajod… mit foglalkozol vele? Örülhetsz, mert ha tudok, lelécelek itthonról napközben és nem kell elviselnünk egymást, de most kérlek, hagyj magamra!! – emeltem meg a hangomat a végére, majd elindultam felé, mire ő kihátrált, én meg bevágtam utána az ajtót.

A francba már az egésszel! Elegem van! Rohadtul elegem!!!! Ezek az… idióta nagyszülők kikészítenek… és most még azok az alakok…!!! Rohadtul megmondhatná már valaki, hogy mi a fene folyik itt, mert a végén tényleg bekattanok és bezárhatnak a diliházba! Hanyatt vágtam magam az ágyon, de már nem tudtam aludni… csak bámultam a plafont, ahol az előbb még én voltam… Tényleg ott voltam fenn? Tényleg megtörtént mindez? Remélem, hogy mihamarabb kiderül… mert a végén magam fogok elvonulni valahová, hogy elzárjanak a külvilágtól… Nem tetszik ez nekem… rohadtul nem…

3. Fejezet - Felfüggesztés

Sziasztok! :))  

Újra itt! :))

Köszönöm a pipákat! Remélem továbbra is tetszeni fog nektek a történet! :))

    Rohadtul elegem van. Fogalmam sincs mi ez az egész, és most még az igazgatóhoz is visz ez a tahó előttem. Legszívesebben bokán rúgtam volna, de annak is csak én látnám kárát. Tuti, hogy most kapok egy jó alapost fejmosást, azért amit mondtam. De ha egyszer tényleg így volt! Tényleg ott ült Andrew. Csak én láttam? Csak és kizárólag én? Senki más? Az nem lehet, hogy más nem látta. De…azt mondták, hogy Andrew halott. De nem lehet, hogy halott, hiszen én láttam! Én láttam őt! A saját két szememmel láttam!

Közben az igazgató irodája elé értünk. Nekitámaszkodtam a falnak, és vártam, hogy mi lesz, de egyre csak a történteken járt az agyam. Frunten bement az irodába, és láttam, hogy nagyon magyaráz valamit. Biztos most előveszi a színészi énjét, és előadja, hogy én mit is műveltem az óráján…persze mindent teljesen részletesen. Nehogy már valamiről is lemaradjon Mr. Hooper. 

-         Mit csináltál már megint Kimberly? – kérdezte az igazgató asszisztense, Erica.

Erica a teljes ellentéte volt Dr. Jenkins titkárnőjének. Ő rendesen végezte a dolgát. És mellesleg nagyon rendes is volt. Sokszor segített már, mikor alaptalanul küldtek ide, és mindig elintézte, hogy lelécelhessek, de senki ne tudjon róla. De ilyenkor, mikor elkísért valamelyik tanár is nem nagyon tehetett semmit.

-         Én? – sétáltam közelebb – Én nem csináltam semmit, csak az igazat mondtam…és…mindegy. – hagytam abba, mert már így is bolondnak néznek.

Ha még jobban próbálom elhitetni, hogy láttam Andrewt, aki állítólag halott, akkor tuti beküldenek egy diliházba. Épp elég nekem Jenkins. Szerintem a nagyszüleim még fizetik is, hogy még jobban kikészítsen. Tuti, ami tuti.  Simán kinézem belőlük. Komolyan már lassan inkább főzök magamra, mert képesek valami gyógyszerrel tömni. Basszus! Mi van, ha tényleg ezt csinálják, és ezért vannak a rémálmaim? Komolyan nem fogok enni többet a nagyanyám főztjéből, mert egyenes út vezet a pszichiátriára. Ott meg utána már kezelhetnek, ahogy akarnak.

Azt viszont már tényleg szeretném tudni, hogy mi lett Andrewval. Hogy tényleg halott-e? Vagy csak mindenki játszik velem. Tudni akarom, hogy mi lett vele.

-         Hogy téged mindig megtalálnak valamivel. – mosolygott rám Erica.

-         Igen…- sóhajtottam egy nagyot.

Szívesen elmondtam volna neki, hogy mi is történt, de sajnos nem lehet. Ha elmondom biztos, hogy kiakad és utána lehet, hogy hozzám se szól többet. Legalább van egy személy, aki engem is emberszámba vesz. Egyetlen ember, ebben a rohadt iskolában. És a környéken… A szüleimen, és Ericán kívül talán senki sem becsül meg. És ez rohadt idegesítő. Kinyílt az ajtó, majd Frunten komoly arccal rám nézett, aztán elvigyorodott. Hú, de be tudnék húzni neki ilyenkor egy nagyot. A vén jószívű nagyapa külső egy alattomos kígyót takart legbelül. Sokszor ő hozott az igazgatóhoz, vagy ő küldött ide. Sose nyert bebocsátást a szívembe, de ezek után meg végképp nem. Rühellem. Egyszerűen taszít. Vagy lehet, hogy velem van a baj? Lehet, hogy nekem kéne másképp állnom az emberekhez? De igazán nem is érdekel. Jó nekem így.

Végül csak elsétált előttem, majd pár pillanat múlva újra kinyílt az ajtó, és Mr. Hooper lépett ki rajta, majd rám nézett.

-         Kimberly, gyere be kérlek.

Igen, már csak Kimberly vagyok neki is. Nagyon jól ismerjük már egymást. Hátha még tudná, hogy én még azt is tudom, hogy az iskolaorvos új gyakornokával igencsak szoros viszonyt ápolnak, akkor lehet, hogy inkább nem is nyaggatna többet, csak maradjak csendben. Besétáltam utána, és megvártam, míg leül. Körbe néztem az irodában. Semmi sem változott az óta, mióta utoljára itt voltam. Tele van minden képekkel a gyermekeiről és a feleségéről. Van három irtó aranyos kislánya, és ő meg az ápolónőcskével hetyeg. Mondhatom igazán szép. Ráadásul a felesége is az egyik legrendesebb nő, akit ismerek. Na, jó, akkor őt is besorolhatjuk azok közé, akik szeretnek.

-         Ülj le kérlek. – mutatott az előttem lévő székre.

-         Most éppen milyen büntetésben lesz részem? – kérdeztem, de nem ültem le.

Tudtam, hogy úgysem úszom meg büntetés nélkül a dolgot. Mr. Hooper élvezte, ha kínozhat.

-         Kimberly, fel tudod fogni, hogy mit csináltál?

-         Mit csináltam? Én csak az igazat mondtam! Már ez is baj?

-         Jó… - kezdte és nagy levegőt vett. Kicsit kezd ideges lenni. – A legundorítóbb dolog, a halottakkal viccelődni.

-         De…én nem tudtam, hogy Andrew halott. Fogalmam sem volt róla, és még most sem tudom, hogy mi is történt.

-         Az összes csatorna ettől nyüzsgött, meg az újságok is tele voltak. Ne mondd már, hogy nem hallottál róla! – mondta dühösen.

-         Képzelje nem szoktam se tévét nézni, se újságot olvasni, ugyanis a drága nagyszüleim szerint csak még idiótább leszek tőlük, mint vagyok.

-         Jársz még Dr. Jenkinshez?

-         Sajnos… - dörmögtem az orrom alatt.

-         Mit mondtál?

-         Igen. Járok még Dr. Jenkinshez.

-         És, ő mit mondd? – mintha kíváncsi lenne arra, hogy mi van velem…a kanyarban sem érdekli, nem még, hogy ezzel foglalkozzon…minek kérdezősködik?

-         Csak a szokásos…gyerekkori trauma blabla… - már egyre jobban idegesített ez a sok kérdés.

-         Mindenkivel ilyen gúnyosan beszélsz?

-         Csak azzal, aki megérdemli. – mondtam alig hallhatóan, mialatt a táskámban turkáltam – Egyébként….- fordultam vissza felé - ha Andrew tényleg halott…Shane lába törött…Kate ki van készülve…mi történt?

-         Tényleg nem tudod? – talán kezdi elhinni, hogy tényleg fogalmam sincs a dolgokról…ideje…

-         Fogalmam sincs az egészről. – ültem le végül – Csak mind letámadtak…hogy…Mindegy. Elmondaná, hogy mi volt?

-         Balesetet szenvedtek a hétvégén az országúton. Kisodródtak, és egy fának csapódott az autó. Andrew azonnal meghalt. Azt még most sem tudjuk, hogy mi volt az oka pontosan, de valami alakról mesélt Kate, ami előttük állt, és amiatt rántotta félre a kormányt Andrew.

A baleset az álmomban. Az útról leszaladó alak… a kisodródó autó. Az nem lehet…Álmomban a baleset helyszínén jártam?

     -   Mikor történt a baleset? – most már nagyon kíváncsi vagyok…én szombat éjjel álmodtam ezt…és nagyon remélem, hogy csak véletlen egybeesés a dolog.

      -     Szombat éjszaka.

Úristen! Ez nem lehet! Ott voltam álmomban! Felém sodródott az autó! Felugrottam a székből, és felkaptam a táskámat. Teljesen sokkolódtam. Ez nem lehet igaz! Nem! Nem!

-         Kimberly? Jól vagy? – állt fel Mr. Hooper is.

-         Igen…igen. – bólogattam – Elmehetnék?

-         Csak egy pillanat. – ült vissza a székébe - Kimberly, figyelj…sokáig tanakodtam, de nem tudtam jobbat kitalálni…egy hétig jobb, ha otthon maradsz… Csak míg lenyugszanak a kedélyek.

-         Felfüggeszt? – kérdeztem és már írt is egy papírt, aztán a kezembe nyomta.

-         Jót fog tenni neked egy kis pihenés.

-         Igazán köszönöm. Inkább Katet meg Shanet küldené haza, egy hétre…- léptem ki az ajtón, majd bevágtam magam után – Vagy magát küldené végleges szabadságra.

Megálltam az ajtóban és csak összegyűrtem a kezemben lévő papírt. Ezt nem hiszem el! Felfüggesztés! Jól fog mutatni a papírjaim között. Csúcs! A nagyszüleim meg ki fognak nyírni… hallgathatom majd egész délután a szent beszédet tőlük. De most mindez a legkevesebb. A baleset, és az álom…csak véletlen csupán, hogy ennyire egyformák? Hogy ennyire azonos a kettő? Nem lehet, hogy tényleg ott jártam! Nem járhattam ott! Az lehetetlen! Hirtelen furcsa érzés lett úrrá a testemen és kapkodni kezdtem a levegőt. Odasietett hozzám Erica, és láttam, hogy mozog a szája, de nem tudtam felfogni, hogy mit is mondd. Aztán csak a padlót bámultam és próbáltam lenyugodni. Múljon már el ez! Utálom! Aztán felnéztem Ericára, és ….és nem akartam elhinni, amit látok. Az ő szemei is feketére változtak. Elkezdtem hátrálni, majd újra felharsant az a kacaj, mint korábban is. Mi ez? Mi a jó büdös franc ez? Már szaladtam a folyosón végig. Szerencsétlenségemre, pont ekkor lett újra szünet, így szlalomoznom kellett a diákok között. Egy kettőnek neki is mentem. Volt, aki még taszított is rajtam egy hatalmasat. Olyat estem, hogy azt hittem nem is tudok felkelni. Mindenki röhögött körülöttem, de senkinek sem jutott eszébe, hogy esetleg segítsen, vagy valami. Feltápászkodtam, majd újra hallottam azt a nevetést. Újra szaladni kezdtem és meg sem álltam egészen hazáig. Ez ki fog készíteni! Meg fogok őrülni! Ezek a hangok fognak kikészíteni! De hogy láthattam Andrewt? Hogy a fenébe? Bevágtam magam után a bejárati ajtót, majd szaladtam volna felfelé a szobámba, de a nagyanyám utánam kiabált.

-         Mi van? – léptem vissza idegesen a konyhaajtóba, mert rohadtul nem volt kedvem most vele beszélni.

-         Nem mi van, hanem …ááh – legyintett….jobb is…én is így gondoltam a dolgot – Miért vagy már itthon?

-         Elmaradtak az óráim. – hazudtam.

Nem akartam most rögtön megmondani, hogy egy hétig örülhetnek, mert őket fogom boldogítani itthon, mert akkor itt kéne még állnom egy hétig, és hallgatnom a prédikációját. Nem is maradtam ott tovább. Nem érdekelt, hogy mit akart. Felviharzottam a szobámba, és bevágtam magam után az ajtót. Be is zártam volna, de a kulcsot elvették. Nehogy valamit csináljak idebent címszóval. Levágtam a táskámat a földre, és rávetettem magam az ágyra. Dühösen fordultam a hátamra. Szétterültem és bámultam a plafont. Mi az isten történik velem? Mi volt Ericával, és a szőke cicababával? Miért lett fekete a szemük? És ráadásul az a kacaj… Rémisztő. Halálra riasztja az embert, már csak a hang is…de a tudat, hogy fogalma sincs, hogy honnét jön mindez, az meg főleg. És hogy láthattam én Andrewt? Hogy? Hiszen meghalt!! Halott!!

Ki kell derítenem valamit! Felpattantam és leszaladtam a nappaliba. Elkezdtem az újságok között kutakodni, de végül megfogtam az összeset és visszamentem vele a szobámba. Lehajítottam őket az ágyra, és elkezdtem lapozgatni őket, hátha találok valamit a balesetről. És találtam. Az álom, és a baleset helyszíne egy és ugyanaz. Néhány kép által ez be is bizonyosodott. Ott voltam álmomban a balesetnél! De hogy a fenébe lehetséges ez? Ilyen nem lehet a valóságban! Vagy igen? Nem! Biztos, hogy nem!

Hanyatt vágtam magam az ágyon, majd behunyt szemmel feküdtem ott tovább. Sok volt ez nekem. Nagyon sok. Láttam a halott Andrewt. Láttam, amint a baleset megtörtént. A fekete szemek. A kacaj. Ha ezt elmesélem Jenkinsnek azonnal ír nekem beutalót valamelyik szanatóriumába. Biztos, hogy ezt nem fogom elmesélni. Nem kell neki mindenről tudnia. És nem vagyok őrült. Nem vagyok őrült!

Amint ott feküdtem teljesen elnyomott az álom, de nem bírtam nyugodtan aludni. Folyamatosan a szemek lebegtek előttem, és állandóan a nevetést hallottam. Zihálva ébredtem fel, és folyt rólam a víz, de mikor megláttam, hogy hol vagyok, úgy éreztem menten rosszul leszek.

2. Fejezet - Kinevetve

     Sziasztok! :D 

Itt is a második fejezet :)) Köszönöm az eddigi pipákat :D Remélem elnyeri a tetszéseteket továbbra is! ;)

         Zihálva nyitottam ki a szemem. Még mindig kapkodtam a levegő után.  Kikészítenek ezek az álmok. Be fogok tőlük kattanni előbb vagy utóbb. Remélem, hogy csak utóbb. Végül körbenéztem és nyugodtan vettem tudomásul, hogy még mindig Dr. Jenkins rendelőjében vagyok. Visszafeküdtem a heverőre, és bámultam a plafont. Vagy mi is ez? Igazán nem is rendelő. Olyan, mint egy iroda. Csak éppen itt tartják a rendelést is. Na, mindegy. Bonyolult. Rendelő és kész. Dr. Alexander Jenkins egy pszichológus. Gyűlöltem idejárni, de a nagyszüleim szerint valakivel beszélnem kell a rémálmaimról, mert meg fogok őrülni. Bár szerintük már most is őrült vagyok. Ők egyetlen egyszer sem akarták meghallgatni mi van velem, és inkább elzavartak egy dilidokihoz. Szerintük ő a legjobb, meg nagyon neves, de rákerestem az interneten és semmit sem találtam róla. Ennyire neves és inkognítóban dolgozik, vagy mi a szösz? A lényeg, hogy utálom. Semmi értelmeset nem mondd soha. Csak, hogy biztos valami gyerekkori traumára vezethető vissza az egész. Folyton azzal jön, hogy tuti a szüleim hibája, mert alig látom őket, és emiatt frusztrált vagyok, és ezért gyötörnek az álmok. Kérdem én: Normális ez? Tudom jól, hogy nem ez az oka. Érzem, hogy itt valami más áll a háttérben, de nem tudom, hogy mi. És egyáltalán nem segít semmit sem az, hogy itt vagyok. Csak elveszi az időmet, ráadásul iskola előtt nagyon király itt feküdni. Most meg csak ül és írogat valamit a lapjára. Lemerném fogadni, hogy rólam firkálgat valamit, hogy milyen módon akasztana fel, mert már rohadtul elege van belőlem. Megértem. Kölcsönös. Amúgy sem volt valami szimpatikus ember számomra. Már mikor először megláttam, tudtam, hogy sose fogom megszeretni. És az évek előrehaladtával ebben még inkább biztos lettem. Szokása volt, hogy transzba ejtett, hogy újra álmodjam azt, amit már korábban is. Na ezért aztán különösen utáltam. Elég volt egyszer átélni, nem hogy kétszer, vagy háromszor.

-         Jól van, Kimberly? – szólalt meg végre.

-         Miért ne lennék jól? – dobáltam magam előtt egy kispárnát.

-         Nem tenné le azt, kérem.

-         Jó. – húztam el a számat, és a hasamra tettem a párnát.

-         Nos? Mit álmodott?

-         Már egyszer elmondtam. Az erdőben szaladtam, valami elől, vagy én nem is tudom. De rettenetesen féltem, és aztán valami hangot hallottam.

-         Miféle hangot?

-         Valaki kacagott. De nagyon gonoszan. Majd egy autó kisodródott, és egyenesen felém száguldott, de nem bírtam elmenekülni. Aztán mikor pont nekem ütközött volna, akkor ébredtem fel. – összekulcsoltam a fejem alatt a kezem és vártam, hogy mit mondd.

Ajj de utálom, mikor nem mondd semmit, csak ül és méreget a szemüvege mögül. Mellesleg haja már alig volt. Egyik oldalról átfésülte a másikra a fejetetején, hogy ne tűnjön annyira fel, és alig fért el a fotelében, olyan nagydarab volt. Hogy jön fel reggelente a lépcsőn? Vagy van lift is, csak én nem tudok róla? Nem csodálkoznék, ha közvetlen az irodájába nyílna egy, hogy ne kelljen annyit gyalogolnia. Vagy lehet, hogy haza se megy, hanem itt van éjjel nappal. Ezekre a dolgokra elnevettem magam, ő pedig furcsán rám nézett, majd gyorsan befogtam a számat.

-         Történt valami a múltjában, ami köthető lehet ehhez az álomhoz?

Na, tessék! Már megint kezdi. Lassan képes lesz arra vezetni a dolgokat, hogy azért van mindez, mert nem kaptam meg a hőn áhított kiskutyát, tíz éves koromban. Nevetséges. Mikor mehetek már elfelé innen? Alig vártam minden alkalommal, hogy végre eltűnhessek. De utána sem lesz jobb. Még vár rám az iskola. Talán még ez is jobb annál. Rühellem a gimit. Az a szerencse, hogy már az utolsó évem, és nem kell sokáig itt szenvednem.

-         Egy alkalommal elvesztem a régi házunk melletti erődben. De akkor még vagy öt éves voltam. Mi köze lehetne ennek ehhez? – mondtam el végül az egyetlen olyan emlékemet, ami az erdőkhöz köthető.

-         Nagyon is sok. Ha traumaként érte, akkor az egész életében kísérhetni.

-         Blabla… igen. És tizenhárom év kell hozzá, hogy egy erdőben legyek álmomban.

-         Azt hiszem mára elég volt. – reagált az előbbi gúnyos mondatomra.

-         Szerintem is.  – felkaptam a táskámat és elindultam kifelé.

-         Viszontlátásra Ms. Morgan. – köszönt el vigyorogva.

-         Viszlát. – ejtettem felé egy gúnyos vigyort, majd kisétáltam az ajtón.

Odakint ült a titkárnője. Tipikus mintapéldánya volt a titkárnőkről szóló vicceknek, és annak, hogy csak reszelgetik a körmüket, meg telefonálgatnak. Ő is ült a székében, a lába az asztalon hevert, és a körmét reszelte, közben valamit eszeveszettül magyarázott a telefonba. Tessék. Mondhatom szép. Annyi pénzért, amennyit ő kap ezért, én is szívesen csinálnám ezt. Vörösre volt rúzsozva a szája, és ultra szőke haja szorosan lófarokba volt kötve. Hirtelen rám nézett és elvigyorodott. Visszamosolyogtam rá, majd elindultam kifelé.

-         Óh, tényleg? Azt én is láttam… óh, annyira cuki volt az a pasi…

Hányinger. Hogy lehet valaki ilyen? Nem bírtam mikor valaki ilyen nyávogósan beszélt. Aztán elkezdett valamin nevetni és valami olyan történt, amire soha nem gondoltam volna. A nevetése átalakult azzá a nevetéssé, amit az álmomban hallottam. Ránéztem és a tekintete… valahogy megváltozott. Mi történt vele? A szemei szinte feketévé változtak, és még mindig azt a kacajt hallottam.

Szaporábbra vettem a lépteimet és már rohantam is lefelé a lépcsőn. Ez nem lehet valóság. Csak álmodom! Tényleg meg fogok kattanni? A végén még a nagyszüleimnek lesz igaza. De nem! Nem lehet igazuk! Nem vagyok bolond! Nem vagyok őrült!

Szaladtam egész úton! Meg sem álltam az iskoláig. Mi a fene volt ez? Mi??? Bevágódtam a terembe és leültem a helyemre zihálva. Többen összenéztek és csak nevettek rajtam. De már megszoktam. Mióta csak idekerültem folyton kinéztek maguk közül, pedig nem csináltam semmit sem ellenük. Fogalmam sincs, hogy miért nevetnek, és gúnyolnak ki állandóan. Mellesleg így az utolsó évre igazán felnőhetnének már. Nevetségesek. Ezt csak ők nem veszik észre? Miért utálnak? Nagyon kíváncsi lennék erre. Egyetlen egy barátom sincsen. De jó is ez így. Már megszoktam. Nincsen ezzel semmi baj. Egy időben volt, aki próbált közeledni, barátkozni, de aztán elterjedt, hogy őrült vagyok és pszichológushoz járok. Ezt is kiknek köszönhetem? Naná, hogy a nagyszüleimnek. Utálom őket! Mindenbe beleszólnak. Állandóan csak okoskodnak. Semmit nem hagynak, hogy úgy csináljam, ahogy én szeretném. Alig várom, hogy vége legyen a giminek és leléphessek. Csak is azért vagyok még itt, mert a szüleim kérték. Ha nem mondták volna, már régen elköltöztem volna valahová a világ végére.

De itt, most valami nem stimmel. Valami furcsa hangulat lengi be a termet. Az osztályt. Történt valami a hétvégén, amiről én nem tudok?

Shane lába gipszes volt, s csak néha felnevetett, mikor a többiek megbökték a vállát. Fura, mert ő aztán mindig pörgött, mint egy hiperaktív öt éves. Kate pedig. Kate csak bámult maga elé. Mi történhetett?

-         Jó reggelt! – lépett be a tanár az ajtón.

Szerintem már körülbelül olyan vén volt, mint az iskola maga.  Mindig pontosan érkezett, és amint leült, már be is csengettek.

-         Nem hallották? Becsengettek! – ő volt az egyetlen, aki nem tegezett minket, és igencsak elvárta tőlünk, hogy tiszteljük.

-         Jól van már tanár úr! – szóltak vissza néhányan a menő bandából.

Egy kupacban ültek mind az öten. Mike, szokásához hűen most sem ért be időben iskolába. Azt hiszi, hogy azért, mert ő a legmenőbb, már bármit megtehet. Pár perc múlva beviharzott a terembe, és alig tudta visszafojtani a mosolyát.

-         Á, Mr. Stuart. Már megint elkésett.

-         Bocsánat, tanár úr. – mondta és megvakarta a fejét, majd felénk fordult és csak vigyorgott.

A haverjai elkezdtek röhögni rajta. A tanár egy ideig nem szólt semmit, de mikor Mike táskája hangosan puffant a földön, akkor letette a szemüvegét az asztalra és felállt.

      -    Mr. Stuart! Csend legyen már végre!

Aztán elhallgattak. Na, végre! Azt hittem már, hogy sosem fogják be a szájukat. Felkönyököltem az asztalra és elkezdtem firkálni egy lapra. Egy újabb hét, egy újabb szenvedés kezdete. Még csak hétfő van! És ráadásul az első óra. Csak legyen már vége. A tanár elkezdett valamit beszélni, de fogalmam sincs miről volt szó, mert csak firkálgattam és közben teljesen máshol járt az agyam. Újra és újra magam előtt láttam a titkárnő arcát, és hallottam a nevetést. Rémisztő volt. Hihetetlenül rémisztő.

-         Akkor nézzünk egy pár ismétlő kérdést, a múlt hétről. – na de jó, még ez is.

Utáltam mikor ismétlő kérdéseket tett fel, mert mindig csak olyanokat kérdezett, amiket tuti, hogy nem tudott senki. Vagy úgy megcsavarta a kérdéseket, hogy senki nem értette, hogy miről van szó. Most is ezt csinálta. Aztán felszólított valakit, de rendszerint azt a választ kapta, hogy nem tudom tanár úr, vagy volt, aki csak hallgatott és rázta a fejét, vagy még azt se. Én is csak lapítottam, mert én sem tudtam volna semmire sem válaszolni. Ám volt egy kéz, ami elég gyakran a magasba lendült. Andrew mindig is okos volt, és nagyon sok mindent tudott, amit mi nem. Sokan felnéztek rá emiatt, és Mike mellett ő volt az, akit mindenki dicsőített. Bár teljesen más volt a két ember. De miért nem szólítja már fel? Miért néz át felette? Ott van az orra előtt és tudja a választ.

-         Ms. Morgan. – hallottam végül a nevem.

A fenébe.

     -     Igen?

     -     Ön bizonyára tudja a kérdéseimre a választ, ugye?

     -     Hát persze – vigyorogtam – hogy nem.

     -     Ms. Morgan, ez a hangnem nekem egyáltalán nem tetszik. – okított.

     -   Nem nagyon érdekel, hogy tetszik-e magának vagy nem, ahogy beszélek… vagy a hangnemem…de miért nem szólítja már fel Andrewt? Ezer éve jelentkezik, maga meg itt szórakozik velünk.

     -    Te idióta barom! Jó neked szórakozni? – pattant fel Kate és kiszaladt sírva a teremből.

Mit csináltam? Mi baja lett? Mi rosszat mondtam most? De komolyan nem értem mi a baj.

-         Ms. Morgan, ez igazán nem volt jó vicc.

-         De micsoda? – kérdeztem értetlenül.

Fogalmam sincs, hogy mi történt, s hogy miért akadt ki rám ennyire mindenki.

-         Andrew meghalt te idióta! – üvöltött rám Shane – Szánalmas vagy. – mondta és kisétált a teremből a mankói segítségével.

Halott? De nem lehet halott, hisz ott ül a helyén!

-         De hiszen…- kezdtem, és mire odanéztem már nem volt ott Andrew.

Eltűnt. Mi a fene folyik itt? Nem lehet halott! Hiszen itt volt! Nem lehet halott!

-         Azt hiszem, jobb lesz, ha most befejezzük az órát. Kimberly, maga pedig jöjjön velem.

-         De miért? Ott volt! Ott ült a helyén, láttam! – mondtam, s aki még a teremben volt, majdnem mind elkezdtek nevetni.

Tényleg megőrültem? Először a titkárnő, aztán Andrew, meg az álmok. Mi van velem? Mi történik velem? De Andrew nem lehet halott! Hiszen láttam! Láttam, hogy ott ült a helyén! Hirtelen ott termett előttem, és ijedtemben felborultam a székkel. Mi ez az egész? A légzésem szaporává vált, és félve néztem rá. Kétségbeesetten nézett rám és kinyújtotta a kezét felém.

-         Segíts! – mondta, majd két sötét alak megragadta hátulról és elkezdték rángatni.

Hátrébb húzódtam tőlük. Mi az isten ez? Miért akarja Andrew, hogy segítsek neki? Mit akar tőlem? De… ha tényleg halott, akkor… Nem! Nem láthatom! Már teljesen össze vagyok zavarodva. Ez nem történhet meg.

Még mindig ott viaskodtak. Andrew próbált kiszabadulni a karmaikból, de akárhogy kapálózott nem sikerült neki, majd újra hallottam azt a nevetést.

Nem akarom ezt hallani! A fülemhez kaptam a kezem. Próbáltam elnyomni a hangot, de ezt lehetetlen volt. Nem akarom hallani!!!!

Aztán hirtelen eltűntek. Mi volt ez? Hogy… ez nem is lehetséges! Ez nem lehet valóság! Remélem, hogy felébredek és még mindig Dr. Jenkinsnél fekszem.

Mikor körbe néztem mindenki lenézően bámult. Volt, aki nevetett rajtam, majd kisétált a teremből. Amin meglepődtem, hogy Mike odajött és felém nyújtotta a kezét, hogy segítsen felkelni a földről. Most már biztos, hogy azt hiszik, hogy őrült vagyok.

-         Kösz. – mondtam Mikenak, majd felkaptam a táskámat, és a dühös, lenéző szemek kereszttüzében elindultam Mr. Frunten után. 

Most már nem csak aludni nem merek, hanem már az utcán is félve megyek majd végig. A titkárnő… Andrew… és a sötét alakok. Az a nevetés… Nem! Tényleg megőrültem volna? Nem! Én nem vagyok őrült! Ezek tényleg megtörténtek! Nem vagyok őrült!

1. Fejezet - A baleset

 Sziasztok! :))

Hoztam is nektek az első részt :) Remélem tetszeni fog! :))    

 Az éjszaka sötét és ködös. Csak egyetlen autó hajt az országúton. Hangos zene és vidám nevetés hallatszik belőle.

-         Andrew, ha így haladunk sose érünk haza. - szólt a hátsó ülésen lévő srác, Shane.

-         Taposs a gázra. - mondta Andrew barátnője, Kate.

Andrew nem szólt semmit, csak gyorsított. Shane hátradőlt, majd keresztbe feküdt a hátsó ülésen.

-         Na erről beszéltem. Csak szólj, mielőtt fékezel, mert legurulok.

De éppen elég volt ezt kimondania, mert Andrew hirtelen beletaposott a fékbe. Shane leesett a hátsó ülésről. Kate és barátja elkezdtek nevetni.

-         Ilyenre gondoltál? - kérdezte Andrew még mindig nevetve.

Shane elkezdett kimászni az ülések közül.

      -   Hahaha, nagyon vicces. - morogta az orra alatt és mielőtt visszamászhatott volna a helyére, ismét az ülések közt találta magát, mert Andrew hirtelen félrerántotta a kormányt.

Nekicsapódtak a korlátnak, majd bele egy fába. Az állította meg őket. A duda folyamatosan szólt és megtörte az éj csendjét. Nem csak úgy magától hallatta a hangját, hanem, mert egy test ránehezedett. Andrew teste volt az. Mozdulatlanul hevert. Kate feleszmélt a sokkból és megmozdította Andrewt, mire annak élettelen teste az ölébe borult. Hangosan felsikított, a kilincs után kapott és kimászott az autóból. Halálra volt rémülve. Sokkolta a baleset, és az, hogy a barátja halott. Nem akarta felfogni, hogy tényleg így van. A fűben ült felhúzott lábakkal és csak zokogott.

Hirtelen kinyílt a hátsó ajtó és Shane mászott ki rajta.

-         Mi történt?- kérdezte és próbált felállni, de a lábába éles fájdalom nyilallt - Hol van Andrew?

-         Meghalt. - suttogta Kate remegő hangon.

Shane hirtelen felállt. Sokkolta a hír. A fájdalmat már nem is érezte, ami a lábában uralkodott.

Odament a félig nyitott első ajtóhoz. Összeszedte minden erejét és teljesen kinyitotta. Benézett az autóba.

A látvány szörnyűbb volt, mint amire számított. Andrew testét teljesen vér borította, és a szemei kimeredve tekintettek előre. Megfogta az ajtó szélét és becsukta. Már alig állt a lábán, s újra érezte a rettenetes fájdalmat, mely majd meg őrjítette. A földre rogyott. Csak rázta a fejét, hogy ez nem lehet igaz. Csak úgy, mint Kate, ő is sokkolva bámult maga elé.

Hirtelen minden néma lett, majd elsötétült előtte a világ. Elterült a földön. Kate még jobban halálra rémült, mint eddig. Minden porcikája remegett a félelemtől. Félt, hogy talán Shane is meghalt, és ő magára maradt kint az éjszakában. Sehol egy árva lélek, akinek szólhatna. Sehol egy ház, sehol egy telefon. Semmi nincsen. Csak rengeteg fa mindenfelé. Odamászott a földön heverő barátjához.

-         Shane. – rázta meg - Shane. - egyre jobban hullottak a könnyei - Shane, kérlek, te ne hagyj itt. - zokogta már az utolsó szavakat.

Shane hirtelen mozgolódni kezdett, majd kinyitotta a szemét. Kate közelebb hajolt hozzá. Várta, hogy mit fog mondani, vagy tenni, de Shane csak az eget bámulta.

-         Shane, kérlek, mondj valamit! – tette a vállára óvatosan a kezét, minden pillanatban rettegve attól, hogy a srácnak is valami baja esett.

-         Ugye csak álom volt?- kérdezte és még a szemét sem mozdította.

-         Bárcsak azt mondhatnám, hogy igen. - zokogta Kate - Bár azt mondhatnám.

Shane felült és átölelte. Kate egyre csak sírt. Vigasztalhatatlan volt. Teste remegett, arca elázott a könnyektől. Sokáig csak az ő zokogása hallatszott és semmi más. Sem egy apró nesz, sem a szél, sem a fák leveleinek susogása. Semmi. Kissé zavaróan nagy volt a csend. Furcsán nagy volt a csend. Azért egy erdő közelében valami nesz mindig van. Nem lehet ilyen néma csend.

Hirtelen autózúgást hallottak a távolból. Shane fel akart állni, hogy kiszalad az útra, de a lába annyira fájt és elhagyta az erő, hogy nem bírt talpra állni. Sokáig kiabált és szitkozódott, a tudat miatt, hogy nem képes tenni semmit. Kate egy ideig csak nézte Shanet. Igazából, már fel sem fogta, hogy ez az egész valóság. Próbálta győzködni magát arról, hogy csak álmodik, de aztán megrázta a fejét, és rájött, hogy nem ülhet itt tétlenül. Nem ülhet itt egyhelyben zokogva, mert jön az autó, és csak így menekülhetnem meg. Mély levegőt vett és összeszedte minden erejét. Kiszaladt az útra. Az autó egyenesen vele szembe jött. Elkezdett kapálózni, integetni, majd megálltak mellette. Kiszállt az egyik utas.

-         Te jó ég. - mondta, mikor meglátta a féknyomot, az átszakadt korlátot, a fába csapódott autót, Shanet, aki még mindig azzal próbálkozott, hogy feláll és Kate után megy és mikor a lányra nézett, akkor még jobban elszörnyedt, ugyan is a ruhája csupa vér volt és a homlokán lévő sebből szivárgó vértől az arca is- Mi történt?- kérdezte végül és odalépett Katehez.

-         Kisodródtunk. - kezdte- Pontosan nem is tudom, hogy mi miatt. Annyira emlékszem, hogy egy alak tűnt föl előttünk,- újra elkezdett sírni - aztán már csak arra, hogy minden csupa vér és….és...Andrew halott. - egyre keservesebben sírt- Kérem, segítsenek!

Közben kiszállt a nő férje is az autóból. Végig hallgatta a történetet és látta ő is mind azt, amin a felesége is elborzadt.

-         Hívd a mentőket. - mondta neki a nő- Siess!!

A férfi beült az autó, hogy megkeresse a telefonját. Tárcsázta a mentők számát.

-         Mentő szolgálat, miben segíthetek?- hallotta a túloldalról.

-         Jó estét, kérem, küldjenek egy mentőt azonnal a...- magyarázta a helyet a férfi.

Közben Kate, a nő társaságában visszasétált Shanehez.

-         Hányan voltatok?

-         Hárman. - mondta Shane - Én Shane vagyok. - mély lélegzetet vett- Andrew a kocsiban van.

A nő ránézett a kocsira. Megfordult és elindult felé. Fogalma sem volt mire számítson, s félt attól, hogy milyen látvány fogja fogadni. Fogta a kilincset.

-         Szerintem, ne nézze meg.  - mondta Shane, de a nő ekkorra már kinyitotta az ajtót.

Rögtön rájött, hogy jobb lett volna, ha hallgat a srácra és nem néz be a kocsiba. Azonnal be is csukta az ajtót, s visszafordult a fiatalok felé. Arca elborzadt, és nem tudott megszólalni. Nem tudta mi történhetett velük pontosan, hogy a srác ilyen szörnyű állapotba került, de az biztos, hogy borzalmas látványt nyújtott. Az arca azt sugározta, hogy valami teljesen halálra rémítette. Mi történhetett velük?

-         A mentő húsz perc múlva itt lesz és jönnek a rendőrök is. – lépett hozzájuk a sötétben a férfi – Jól vagy? – nézett a feleségére, akinek arca holt sápadt volt.

-         Igen, - mondta, s az autó felé fordult- csak….szörnyű. –az utolsó szó kimondásával megrázkódott a borzalomtól.

A férfi átkarolta feleségét, s közelebb húzódtak a fiatalokhoz.

     -     Te sem tudod, hogy pontosan mi történt? - kérdezték Shanetől.

     -     Nem, - rázta a fejét – én az utat sem láttam. Épp viccelődtünk egymással és az ülések mögül próbáltam kimászni. – mondta, s lehajtotta a fejét, majd a zokogó Katere nézett – Ami pontosan történt, azt csak Andrew tudta volna megmondani.

Hirtelen a fák közül éles, szörnyű kacaj hallatszott. Hátborzongató volt. Meghűlt bennük a vér, és nem tudták elképzelni mi lehet ez az egész. Mind a négyen rémülten néztek egymásra néztek.

-         Menjünk innen. - mondta Kate, aki e hang hallatán még jobban halálra rémült, s már szaladt is az út felé – Menjünk innen!!! – kiabálta visszafelé kétségbeesve.

A férfi segített Shannek fölkelni, majd fölsiettek az útra a házaspár autójához. Kate kétségbeesetten járkált. Már nem bírt ott maradni. Teljesen kikészítette az előző hang, amit a fák közül hallottak. Mondták neki, hogy már mindenképpen várják meg a mentőket, de legszívesebben a többiek is olyan gyorsan eltűnte volna onnan, ahogy csak lehet. Szerencsére nem telt el sok idő, mikor szirénázást hallottak a távolból, majd villódzó fényeket közeledni.

Közeledett a mentő, és mögötte egy rendőrautó is. Valahogy mindannyian megkönnyebbültek kicsit, hogy nem kell már sokáig ott lenniük, és hogy megérkezett a segítség.

***

Nem. Ki kell jutnom innen. Hol vagyok? Mi ez a hely már megint? Rengeteg fa. Mindenhol csak fa. Hogy jutok haza? A rohadt életbe már! Miért kell nekem itt lennem? Miért? Merre menjek? Megálltam egy tisztább szakaszon, hogy körbe nézzek, de semmi remény. Mi ez? Mi ez a hang? Úristen. Ez iszonyatos. Ki ez az álnok, aki így képes kacagni? Olyan éles, hogy nem bírom elviselni. Beszakítja a dobhártyámat!! Hagyd már abba! Fejezd már be! Elég volt!

Már a földön térdeltem, a fülemre szorítva a kezem, mikor hirtelen másik zaj is felhangzott. Autó. Autózúgás. A közelben biztos van valami út. Lennie kell. Legalább kijuthatok innen. Ki kell jutnom! Gyűlölöm a fákat. Gyűlölöm a természetet. Nem maradhatok itt. Megfulladok!

Újra felhangzott az a kacaj, ami az előbb. Csak most távolabbról hallottam. Mi a fene lehet ez? Elkezdtem szaladni az autó hangjának irányába, ahogy csak tudtam. Csapkodtak az ágak, de nem foglalkoztam velük.  Aztán fékcsikorgást hallottam, és ijedtemben megálltam. Már olyan távolságra voltak az úttól, hogy láttam az autót. Mi történhetett, hogy ennyire beletaposott valaki a fékbe? Aztán láttam, még, hogy valaki elszalad az út felőle, majd a szemem megvakította a reflektor fénye.  A két karomat magam elé tartottam. Nem bírtam elszaladni. Leblokkoltam. Miért nem tudok elmenni? Az autó közeledik felém, én meg itt állok, mint egy fa! Mintha földbegyökerezett volna a lábam. Valaki segítsen már! Nem akarok itt meghalni!!! Körülöttem mindenfelé alakok kezdtek rohangálni. Mi ez? Mi a fene ez? A szívem olyan hevesen kalapált, hogy azt hittem kiugrik a torkomon keresztül. Halálra rémültem. Az alakok körülöttem….és az autó…az autó egyre gyorsabban sodródott felém, majd felsikítottam…