4. Fejezet - Nem tetszik ez nekem

Sziasztok! :D

Itt az újabb rész^^ Remélem ez is tetszeni fog nektek ;) Továbbra is nagyon várok minden véleményt, mindenféle formában :D Az eddigieket pedig nagyon köszönöm^^

        Most ez tényleg igaz? Tényleg azt látom, amit? Az ágyam…az ágyam a helyén van…alattam. Csak én nem vagyok jó helyen. Nekem benne kéne feküdnöm, de nem! Nem fekszem benne egyáltalán! A plafonon vagyok! Csúcs! Más akkor van a plafonon, ha dühös, én meg csak úgy. Csak tudnám miért. De hogy lehetséges ez? Hogy nem esek le? Hogy nem estem még le? És egyáltalán, hogy a fenébe fogok innen lejutni?

Érdekes szituáció. Nagyon érdekes. Lehet, hogy félnem kéne? De nem. Nincs miért. Nincs mitől. Hiszen csak a plafonon fekszem. Mindennapi dolog. Teljesen megszokott és elfogadott. Úristen, de bolond vagyok! Nevettem a saját hülyeségeimen, majd valami megzavarta a jókedvemet. Mi ez? Mi a fene van az ágyamban? Valami mocorog a takaró alatt. De mi lehet az? Bár le tudnék menni, megnézni, de nem bírok megmozdulni. Nem bírok moccanni se! Mi a franc! Kibújik a takaró alól, talán meglátom ki az, vagy mi az.

Teljesen ledöbbentem, mikor megláttam az ágyon fekvő alak mivoltát. Ez nem lehet! Hogy lehetséges ez? Hogy? Valaki tud nekem erre választ adni? Most komolyan! Tud??? Az, ami az ágyon volt… az a valaki… Még mindig nem hiszem el! Az a valaki én voltam!! Én!! Most csak álmodom, ugye? Ez biztos csak egy álom! Ez nem lehet a valóság!

Az ágyon lévő énem a hátára feküdt, és hirtelen felpattantak a szemei. Ijedtemben bevertem a fejem a plafonba. És egyre kevésbé akartam elhinni azt, amit látok. A szemei… a szemeim…feketék. Feketék!!!

Na, jó! Most már félek! Mi az isten ez? Valaki megmondhatná már végre, hogy mi a jó büdös franc ez!? Mi történt velem? Olyan a szemem… mint Ericanak, meg a cicababának volt…fekete. Egyáltalán én fekszem ott? Biztos, hogy az én vagyok?

Ki más lenne? Az én ágyamban fekszik…ha ebből a szemszögből nézzük, eddig bárki lehetne, de ugyanazok a vonásai, mint nekem. Vállig érő világosbarna haj… igaz a szemszín most nem éppen látszik, de a lényeg, hogy tényleg én vagyok ott. Én vagyok az!

Hirtelen az ajtón át, az ablakon, és a falakon át megjelentek azok a sötét alakok, akik elragadták Andrewt is, valamint ott voltak az álmomban éjszaka. Csak úgy simán átsétáltak mindenen, mintha ott sem lennének azok a bútorok vagy éppen a fal. Kik ezek? Mi a fenét akarnak? Folyamatosan az ágy felé közelítettek.

Ne! Ne menjenek oda! Nem mehetnek oda! Mit akarnak velem csinálni? A szívem a torkomban kalapált. Alig kaptam levegőt. Mia akarnak velem csinálni? Mire készülnek? Menjenek már onnan! Takarodjanak innen!!!! Kiabáltam volna, de nem jött ki hang a torkomon, csak tátogtam. De nem adtam fel. Addig próbálkoztam, míg halk suttogást hallattam, majd végre visszajött a hangom.

-         Hagyják abba!!! – üvöltöttem, ahogy kifért a torkomon.

Az alakok már megragadták a lábam, és úgy húztak kifelé az ágyból. De nem csináltam semmit. Vagyis z ágyon fekvő énem, nem csinált semmit. Miért nem mozdul? Miért nem csinál már semmit sem? Miért nem ellenkezik? Az nem lehet, hogy én vagyok és nem ellenkezem. Elkábítottak volna? Mi van velem? Vagyis vele…De hiszen az is én vagyok! Ez hogy lehet? Nem érdekel…A lényeg, hogy ne vigyenek el. Vagy ne vigyék el, vagy már nem is tudom, hogy mondjam.

-         Nem értik???? Nem hallják, hogy maguknak beszélek???!! – üvöltöttem feléjük.

Miért nem néznek már rám? Nem hallanak még most se? Vagy csak szórakoznak velem? Süketek??? Vagy játsszák a hülyét? Kezdenek még fel is idegesíteni. Komolyan!

-         Hagyják már abba!!!! Fejezzék be! – most már tényleg keveredett a düh, a félelem…és mindezek mellett pedig teljesen kétségbeestem.

Kapkodtam a levegőt. Fogalmam sincs, hogy mi várhat rám, ha elvisznek magukkal. Lehet, hogy én is meghalok? Lehet, hogy meg fogok halni, mert ők eljöttek értem? Nem! Nem halhatok meg! Nem halhatok meg!!! De egyáltalán én vagyok az az ágyon? Tényleg én?

-         Takarodjanak innen!!! – kiáltottam egy utolsót, és úgy éreztem, hogy minden erő elszáll belőlem.

Az alakok, mintha csak parancsot kaptak volna, egy pillanat alatt eltűntek. Fogalmam sincs, hogy hová lettek, de nem is érdekel. Legalább eltűntek. Én még mindig ott feküdtem az ágyon. Legalább is az a valaki, aki teljesen úgy néz ki, mint én. De legalább elmentek… Én pedig még mindig a plafont díszítettem, mint valami csillár. A fejem ernyedten csuklott előre, a hajam is lefelé lógott már. Pedig eddig furcsa módon szétterült mellettem, mintha csak vízszintesben feküdnék. Nagyon mély levegőket vettem.... Próbáltam helyreállítani a légzésem. De kútba esett próbálkozás volt, mert hirtelen felbukkant előttem az egyik alak. A fejemet bevertem a plafonba. A szívem majd kiverte a mellkasomat. Mi a fene? Hogy került ez ide? Hogy? Az arcát szinte az enyémbe fúrta. Nem tudom, mi lehet ez. De valami fura áttetsző…. nem mondom, hogy anyag, mert nem egy függönyről van szó. De át lehet rajta látni. Az egész testén. Nem teljesen, de akkor is…. Olyan, mintha valami lágy keringő füst építené fel. Az arca… Nincs az arcán semmi, a fekete szemein kívül, amiket már sokszor láttam. Csak éppen nem egy ilyenen kellett közelről szemügyre vennem, hanem élő embereken. De mit akar tőlem? Úgy méreget, mintha még sosem látott volna élő embert. Rémisztő, ahogy engem bámul. De mi lehet ez? Emberi alakja van, de egyáltalán semmi köze nincs az emberekhez. Semmi élő nincsen benne. Semmi. Mi a jó büdös franc ez? Tűnj, már el innen kérlek! Tűnj már el! Nem bírom már elviselni a tekintetét. Egyre közelebb és közelebb hajolt. Mit akar? Próbáltam hátrébb húzódni, de sajnos erre nem túl sok esélyem volt. És lehetőségem is igen csak kevés. Még mindig olyan volt, mintha kiszögeztek volna a plafonra. A fejemet tudtam forgatni, de semmi mást… Majd hirtelen megmozdult… felnyúlt és megfogta a vállamat. Úgy éreztem, hogy megőrjít a fájdalom. Olyan érzés volt, mintha parazsat nyomtak volna a bőrömhöz. Ordítottam volna a fájdalomtól, de megint nem jött ki hang a torkomon. Tűnj már el innen! Hagyj már békén! Ereszd már el a vállamat!!! Eressz már el! Fáj! Nagyon fáj!!! Könnyek gyűltek a szemembe és elkezdtem sikítani. Az alak egy pillanat alatt eltűnt, de még mindig sikítottam. Megijedt? Remélem… és végre… ez sikerült! Eddig még csak hangom se volt, de most végre újra visszatért. De legalább az alak már a múlté… Remélem, jó ideig nem kell újra látnom. Rettenetesen fájt a vállam. Mintha tényleg megégettek volna. Vajon megmarad a helye? Zihálva lógtam még mindig a plafonon. Már csak egy dolog aggasztott, hogy hogyan is fogok innen lejutni? Kérlek, add, hogy ez az egész csak egy átkozott álom legyen, aztán felébredjek és még mindig az ágyamban feküdjek…

Nagy meglepetésemre kinyílt az ajtóm, és én abban a pillanatban elkezdtem lefelé zuhanni. Ha most nem töröm ki a nyakam, akkor soha. Olyan volt, mintha az összes belső szervem ki akarna mászni a hátamon. A tüdőm összepréselődött… és egyre közelebb ért a talaj. Nagyon fog fájni, ha földet érek?  Nem kellett sokáig ezen törnöm a fejem. Az ágy szélére érkeztem, majd azonnal a földre zuhantam. Sikeresen ráestem a csuklómra, és csak reménykedem benne, hogy nem tört el. A vállam is sajgott. Még mindig éreztem rajta annak a valaminek a kezét. De hogy a fenébe lehetséges ez? Hogy történhetett mindez? Az alak… én… az ágyban. Ahogy ez eszembe jutott felpattantam olyan sebességgel, mint még soha, és lekaptam a takarót az ágyról. Ez meg hogy? Ledobáltam minden párnát…Nem érdekelt, hogy sajgott a vállam, és a csuklóm a félresikerült eséstől. Eltűnt…Aki olyan volt, mint én…és ott feküdt az ágyban… eltűnt. Hogy a fenébe….? Értetlenül néztem az imént még az ágyamban fekvő alak helyét… Már csak hűlt helye volt. Ott volt egyáltalán? Tényleg ott volt, vagy csak a képzeletem játszik velem?

-         Kimberly? – rezzentem össze a hang hallatán.

Teljesen el is felejtettem, hogy valaki benyitott az ajtón. Annyira lefoglalt, hogy az ágyon fekvő alak után kutassak, hogy ez kiment a fejemből. De hidegzuhanyként ért, hogy a nagyanyám áll a hátam mögött. Nagyon örülök neki…

-         Mi van már? – kérdeztem, de nem fordultam felé.

-         Mit művelsz? – kérdezte, és hallottam a gúnyt a hangjában… gondolom megint őrültnek tart.

-         Csak…csak kerestem valamit… - még sem mondhatom el neki, hogy mi történt pontosan – Meg amúgy is… mi közöd van hozzá?

Fordultam meg végre, és felálltam az ágyról. Szembe találtam magam vele. Nem is tudom… a legtöbb nagymama kedves mosolygós… legalábbis ez lenne az ideális. De ez…a haját ha tehetné mindennap fodrásszal csináltatná meg, vörösre festi a körmeit, gyűlöli a gyerekeket…szegény anyának mit kellhetett itt átélnie…valamint, már csak ránézésre is egy undok hárpia.

-         Mi közöm van hozzá? – emelte fel a hangját – Egyenlőre az én házamban laksz, mert a szüleid a nyakamba sóztak. Tudod, jól mennyire örülnék neki, ha végre eltűnnél innen…

Kezd kibújni a szög a zsákból. Hallgassátok csak. Élvezet. Komolyan mondom.

-         …alig várom, hogy nagykorú legyél, vagy az átkozott szüleid hazaérjenek és elvigyenek végre innen.

-         Na jó! Elég! – nem bírtam tovább hallgatni – Engem szidhatsz! De anyáékat nem! Hogy lehet egy ilyen hárpiának olyan lánya, mint anya? De tudod mit…ezt már sokszor megtárgyaltuk…hagyjuk…minek jöttél ide?

-         Sikítoztál, és egy idő után már elegem lett abból, hogy hallgassam…Aztán benyitottam és leestél az ágyról.

Leestem az ágyról? Hallotta, hogy sikítozok? Tehát, akkor ….már…á…már én sem tudom. Álom volt, vagy nem álom volt. Mi volt ez az egész? Jó lenne tudni…baromi jó lenne tudni. Újra ránéztem a nagyanyámra, és láttam a szánalmat a szemében. Gondolom még idiótábbnak tart, mint eddig. Biztosan azt hiszi, hogy őrül vagyok…Vagyis…bocsi….már rég azt hiszi, hogy őrült vagyok. Nagyon biztosan állítja, hogy szerinte ez már egy kész tény. Hogy én már kezelhetetlen vagyok. Dr. Jenkinsre a nagyapám beszélte rá. Ő már régen egy diliházba küldött volna. Az egészben az a gáz, hogy anyáék nem hiszik el, hogy ilyenek velem. Hiába próbáltam elmondani, azt mondták, hogy ne így próbáljak meg ellenkezni. Mikor ők itt vannak, mindig adják a szépet és a jót. Hányinger… komolyan mondom hánynom, kell tőlük.

-         Magamra hagynál végre? – szólaltam meg majd ejtettem felé egy gúnyos vigyort, és megfogtam az ajtó szélét, hogy becsukom utána, ha kifáradt végre.

Vagy mondjam inkább úgy, hogy ha végre kivonszolta innen azt a nagy seggét? 

-         Nekem te ne mondd meg, hogy mit csináljak kisasszony! – ragadta meg a csuklómat, és abban a pillanatban belenyilallt a fájdalom.

-         Eressz el! Fáj! – téptem ki a kezéből a sajátomat.

-         Mi az istent csináltál vele? – gúnyolódott.

-         Ráestem. – mondtam, és vártam a reakciókat.

-         Gratulálok…- húzta el a száját – Reggel, mielőtt iskolába mész mutasd meg egy orvosnak.

-         Nem megyek iskolába. – mondtam, de már régen újra az imént történtek jártak a fejemben…újra és újra láttam magam előtt megjelenni az alakokat a nagyanyám meg egyre csak mondta és mondta…

-         Mi az hogy nem mész iskolába? Kimberly!! Hozzád beszélek? Mi az, hogy nem mész iskolába?

-         Felfüggesztettek. – mondtam egyszerűen, majd megrántottam a vállamat.

-         Felfüggesztettek? Micsoda szégyen! –sopánkodott…és ahogy láttam már az ájulás határán állt…

-         Jajj, hagyd már ezt abba, és hagyj magamra! Nem a te bajod… mit foglalkozol vele? Örülhetsz, mert ha tudok, lelécelek itthonról napközben és nem kell elviselnünk egymást, de most kérlek, hagyj magamra!! – emeltem meg a hangomat a végére, majd elindultam felé, mire ő kihátrált, én meg bevágtam utána az ajtót.

A francba már az egésszel! Elegem van! Rohadtul elegem!!!! Ezek az… idióta nagyszülők kikészítenek… és most még azok az alakok…!!! Rohadtul megmondhatná már valaki, hogy mi a fene folyik itt, mert a végén tényleg bekattanok és bezárhatnak a diliházba! Hanyatt vágtam magam az ágyon, de már nem tudtam aludni… csak bámultam a plafont, ahol az előbb még én voltam… Tényleg ott voltam fenn? Tényleg megtörtént mindez? Remélem, hogy mihamarabb kiderül… mert a végén magam fogok elvonulni valahová, hogy elzárjanak a külvilágtól… Nem tetszik ez nekem… rohadtul nem…