5. Fejezet - Most ezt mire véljem?

 Sziasztok! :)

Először millió meg egy bocsánat azért, hogy ilyen sokáig nem volt újabb rész. Most már szeretnék sűrűbben írni és remélem ez sikerülni is fog :))

Köszönöm az eddigi észrevételeket, véleményeket. :) Továbbra is nagyon várom őket :)

      Gondoltam, ha már nem tudok aludni, és amúgy is mindjárt kelni kell, akkor inkább elmegyek zuhanyozni. Vagy beülök egy kád forró vízbe, hogy felfrissüljek. Egy kis lazítás sosem árt. Pláne egy ilyen este után. Jó lenne kicsit elterelni a gondolataimat. Ráadásul az őskövületek még úgyis alszanak. Nem érdekli az őket, hogy mi van velem. Nem fogok csak miattuk csendben ülni a szobámban és bámulni magam elé. Bezárkóztam a fürdőbe és megnyitottam a csapot. A földre dobtam a ruhámat, felcsatoltam a hajam, majd mire elkészültem, a kád megtelt vízzel. Elzártam a csapot, és óvatosan beléptem a vízbe. A meleg szinte égette a bőrömet. De jól esett. Nagyon jól. Beleültem a vízbe, becsuktam a szemem és elmerültem, de amint a vállamhoz ért a meleg víz felsikítottam a fájdalomtól. A bőrömet is továbbra szinte égette a víz, de ez nem az a kellemes érzés volt. Itt már szó szerint égette. Azonnal kimásztam a kádból és a tükör elé álltam. Mindkét vállamon hatalmas piros folt éktelenkedett. És mikor jobban megnéztem… két tenyér nyoma. Amikor az a fekete alak megfogta a vállam… tényleg megégetett és nem csak olyan volt. Istenem! Nagyon fáj! Király!  A csuklóm is szépen bedagadt. Eddig nem is foglalkoztam ezekkel, mert annyira lefoglaltak a gondolataim, és a történtek. Észre sem vettem, hogy külsőleg is szereztem sérüléseket. Vagyis inkább azt mondanám, hogy nem foglalkoztam vele… Egyáltalán nem.

-         Kimberly Morgan! – hallottam nagyanyám hangját – Azonnal nyisd ki az ajtót.

Ezt nem hiszem el. Mit akar már megint? Nem tud békén hagyni? Magamra tekertem egy törülközőt és kinyitottam az ajtót.

-         Mi van? – húztam el a számat.

-         Miért sikítottál? – kérdezte, majd furcsán nézett rám - Mi történt a válladdal? – kérdezte, de nem éppen aggódva, hanem inkább azzal az arckifejezéssel, hogy hogy lehetsz ilyen szerencsétlen, hogy már megint megsérültél.

-         Semmi. – vágtam rá.

-         Jó… tudod mit kisasszony? Mivel az iskolából sikeresen elzárattad magad, jobb lesz, ha elmész orvoshoz, mert ez irtó ronda. Nem tudom, hogy lehetsz ennyire béna. – na tessék… nem meg mondtam?

-         Nem megyek én sehova…- csuktam volna be az ajtót, de megállította.

-         Igenis elmész! Utána pedig vár Dr. Jenkins is.

-         Na azt már végképp nem!

-         Pedig igenis elmész! Már akkor felhívtam, miután a szobádban beszélgettünk.

-         Király. – húztam el a számat, majd bevágtam az ajtót és kulcsra zártam.

-         Azonnal nyisd ki az ajtót! – rángatta a kilincset, de nem érdekelt visszaültem a kádba, úgy, hogy a vállamat ne lepje el a víz – Azonnal nyisd ki!

Még egy ideig üvöltözött, de nem érdekelt. Behunytam a szemem és hátrahajtottam a fejem a kád peremére. Rohadtul elegem van már. Most hallgathatom majd Jenkins okoskodásait is, pedig örültem, hogy egy időre megint megszabadultam tőle. Meg amúgy is. Mi a fenét mondjak neki? Elmeséljem, hogy fekete alakok jártak a szobámban, és én az ágyamban aludtam, de közben a plafonon is ott díszelegtem, mint egy csillár? Ki a fene hinne nekem? Meg a másik… ha el is megyek dokihoz. Valószínűleg furcsállni fogja, hogy kéz lenyomatú égés van a két vállamon.

Ez az egész egyre szörnyűbb. Már csak azt várom, hogy végre leteljen az iskola és eltűnhessek innen. Mi van akkor, ha tényleg azért képzelem be ezt a sok ökörséget, mert gyűlölök itt lenni?

Talán tényleg ez lehet a megoldás? Ajj, csak egyszer jussak ki innét!!! Utálok itt lenni!!! És még csak ősz van! Még csak november. Mire eljutunk oda, hogy vége legyen, az iskolának kihullik a hajam, ha ez továbbra is így folytatódik. Talán jobb lesz, ha magam vonulok diliházba.

Mikor már kihűlt a víz kimásztam a kádból, megtörölköztem, felöltöztem. A tükör elé álltam, hogy megfésülködjek, és felcopfoztam a hajam. Már régen volt felgumizva, de most nem bírtam volna elviselni, hogy mindenfelé lobog. Egy jó laza pólót kaptam magamra, ami nem nyomja a vállamat. Szörnyű fájdalommal jár az égési sérülés. Eddig nem kellett tapasztalnom, de már most elég volt belőle. Megfogtam a táskám pántját, és a földön húzva vittem magammal, mint a durcás kisiskolások, akik nem akarnak suliba menni.

-         Jó reggelt. – léptem be unottan a konyhába, ahol a nagyszüleim már reggeliztek.

Mintha meg sem hallották volna, hogy köszönök nekik. Csúcs. Eszméletlen jó fej nagyszüleim vannak, komolyan mondom! Imádom őket. Ejtettem egy gúnyos vigyort rájuk, majd a hűtőhöz léptem. Kivettem egy üveg narancslevet, majd belehajítottam a táskámba. Felkaptam egy frissen sült gofrit, és már indultam is.

-         Dr. Jenkins fél óra múlva vár. – szólt utánam a nagyanyám.

-         Fél óra múlva? Fasza… - morogtam – Mi a fenének kell megint odamennem ahhoz az idiótához?

-         Kisasszony, jobb lesz, ha befogod a szádat. – emelte meg a hangját nagyapám, majd nem érdekeltek tovább.

A vállamra kaptam a táskámat és kiszaladtam a házból. Egyrészt azért, mert elegem volt. Másrészt azért, hogy le is vehessem a táskámat, mert az égett bőrnek nem tett jót. A földre hajítottam, majd belerúgtam és dühösen csörtettem utána. Elegem van már mindenből! Felkaptam a táska pántját, és mint a házban, húztam magam után. Szegény táska már megjárt pár helyet. Ezt is kibírja. Vagy legalább is remélem.

Semmi kedvem nem volt ahhoz az idióta dokihoz menni, hogy hallgathassam a hülyeségeit. Befordultam az épület elé, majd felsétáltam a lépcsőn. Nem akartam sietni, így nem lifteztem. Egyre közelebb értem, és eszembe jutott a titkárnő és a szemei. Meg ahogy nevetett. Jó. Bevallom, kicsit félek, hogy újra az a tekintet fogad majd, mint a múltkor. Nem akarom újra látni. Biztos, hogy felmenjek egyáltalán? Nincs kedvem hallgatni Jenkinst. Úgysem mond semmi értelmeset, max megírja a beutalómat, valamelyik elmegyógyintézetbe, és elintézi, hogy papíron is igazolhassák, hogy nem vagyok komplett. Megálltam. Mit csináljak? Tuti, hogy leordítják otthon a fejem, ha nem megyek. De kit érdekel?

Megfordultam, és szinte szaladtam lefelé a lépcsőn, még mielőtt bárki is észrevesz. Nem fogok ott ülni órákat. Örülök, hogy nem kell csinálnom semmit. Kicsit talán nem is bánom, hogy az iskolából is megszabadultam egy rövid időre.

Beugrottam a közeli kávézóba, vettem egy jeges kávét, meg egy muffint. Legalább valami feldobja a napomat. Úgy döntöttem kimegyek a közeli parkba. Tökéletes nekem, ha zenét hallgatok és bámulhatom az elhaladó embereket. Sokszor nevetek a gyerekeken, miközben a játszótéren viháncolnak.

-         Hello, Kimberly! – szólt utánam valaki, és a legnagyobb örömömre a vállamra tette a kezét.

-         Hogy az a…- kezdtem volna szitkozódni, de a járókelők furcsán néztek rám, és inkább abbahagytam, közben pedig kibújtam a kezek alól – Ezt légy szíves ne csináld. – fordultam meg és nagy meglepetésemre Mike állt velem szemben.

-         Bocsánat! – emelte fel védekezőleg a kezét – Valami baj van a válladdal?

-         Mit akarsz tőlem? – néztem rá még mindig furcsán, kitérve a kérdése alól.

-         Én csak megláttalak, hogy itt vagy és gondoltam…

-         Nem iskolában kéne lenned?

-         De… kéne. Csak kivettem a szabadnapomat. – vigyorgott rám.

-         Gondolom, azt nem kell elmesélnem, hogy én miért nem vagyok iskolában… - mondtam és tovább indultam.

Ő is elindult mellettem. Mit akar ez tőlem? A múltkor is segített feltápászkodni a földről. Most meg utánam jön. Valami baja van? Vagy rám van ragasztva valami? A lényeg, hogy nagyon furcsa. Bár mondjuk már az alapból fura, ha valaki egyáltalán szóba áll velem, és nem szidni akar.

       -    Zavar, ha … ha veled tartok? – kérdezte váratlanul, mire megálltam és ránéztem.

Most mit mondjak? Hogy igen, zavar? De hiszen nem zavar. Csak… olyan megmagyarázhatatlanul fura érzés, hogy valaki velem akar jönni.

-         Nem… egyáltalán nem. – mondtam kissé zavartan – Csak ne legyél láb alatt. – tértem át a határozott Kimberlyre.

-         Oké. – nevetett, majd csendben jött tovább mellettem.

Igazából elég helyes srác volt. Nagyon sokan odáig voltak érte. Talán lehet, hogy én voltam az egyetlen, aki nem foglalkozott vele. Ezek után felröppentették a híreket arról is, hogy  biztos a lányokat szeretem, de ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit, mert ez egyáltalán nem így van. De mindenki higgyen csak amit akar…

-         És komolyan… mi van a válladdal? Fáj? – törte meg végül a csendet.

-         Hogy fáj-e? – nevettem fel – Megégett.

-         Megégett? Ú, az nem jó. Én egyszer leforráztam a lábam. – láttam rajta, hogy tényleg átérzi a fájdalmat – Kezelted már valamivel?

-         Nem. – mondtam halkan.

Lehet, hogy elég nagy butaság volt, hogy még ezt sem mutattam meg dokinak, ráadásul a csuklóm is sajgott. Lehet, hogy egyszer a sok gondolkodás miatt azt sem fogom észrevenni, mikor lelőnek az utcán.

-         Nem? Komolyan mondod? – nézett rám meglepődve.

-         Aha. – bólogattam.

-         Pedig az égési sérülésekkel nem szabad játszani.

-         Mi vagy te? Orvos? – álltam vele szembe.

Kicsit magasabb volt mint én. Barna haja kócosan állt mindenfelé a feje tetején, és szemeivel engem vizslatott, melyek a zöld egy furcsa árnyalatában pompáztak. Gyorsan elkaptam a fejem, mert ráébredtem, hogy teljesen elmerültem a tekintetében.

-         Nem. – mosolygott – Nem vagyok orvos. Csak az apám.

Tényleg. El is felejtettem, hogy Mr. Stuart doki az ő apja. Nem nagyon foglalkoztam ilyenekkel, úgyhogy nem csoda, ha kimennek a fejemből. Vannak nekem nagyobb gondjaim is annál, minthogy ilyeneken gondolkozzam.

-         Úgyhogy most jössz velem, és megmutatlak apámnak. Vagyis a válladat… - ragadta meg a kezem és elkezdett maga után húzni.

-         Várj, várj, várj. – szóltam rá, és sziszegve kiszabadítottam a kezemet.

-         Azt ne mondd, hogy a csuklód is fáj. – nézett rám furcsán, mire csak bólintottam egyet jelezve, hogy de igen az is fáj – Csak nem verekedtél valakivel? – mosolyodott el.

-         Nem. – nevettem, majd gyorsan észbe kaptam és abbahagytam – Csak… elestem. Elestem. – mondtam kétszer, csak hogy megerősítsem magamnak is, hogy mi a helyzet. 

-         Akkor azt is megnézi apám.

-         De nem fogsz kapni azért, hogy lógsz?

-         Szerinted kitől kapok igazolást? – vigyorodott el újra, majd most a másik kezemet fogta meg, felkapta a táskámat a vállára, és már indultunk is a rendelő felé.

Furcsa. Nagyon furcsa őt a közelemben tudni, főleg úgy, hogy még sosem fogta meg anyán, vagy apán kívül senki a kezem. És most ő igen. Nem tudom, mire véljem ezt az egészet, de be kell, valljam, hogy baromi jól esik.

Pár perccel később már a rendelőben ültem Mr. Stuart kezei alatt. Adott egy kenőcsöt a vállamra, majd bekötötte. A csuklómat befáslizta, és a lelkemre adta, hogy ne erőltessem meg. Semmi súlyos. Szerencsére.

-         Köszönöm. – mondtam halkan, mikor megálltunk az épület előtt.

-         Igazán nincs mit megköszönnöd. Ez lenne a természetes, nem? Hogy segítsünk egymásnak. – mosolygott rám, és mintha kicsit remegne a lábam.

Megráztam a fejem, és próbáltam arra koncentrálni, hogy ő is csak egy ember, és semmi több. Csak segített.

-         Mike.

-         Igen?

-         Miért csináltad ezt?

-         Megérdemled, nem? – mosolygott rám, majd közelebb hajolt hozzám…

Most meg mi a fenét akar? Ugye nem akar megcsókolni? Csak valamit mondani fog. Biztos, hogy csak valamit súgni akar. Nem akarhat mást. Ő is csak egy a sok közül, és semmi különleges. Semmi más.

-         HÉ! Mike! – üvöltötte valaki, mire abban a pillanatban szétrebbentünk.

-         Én. – mondtam zavartan – Megyek.

S már szaladtam is. Mire kellő távolságba értem, lassítottam a lépteimet, és csendben sétáltam hazafelé. Úristen? Mi volt ez? Mit akar tőlem? Mike? Mike Stuart! Pont tőlem akar valamit? Hiszen minden lány szíves örömest omolna a karjaiba. Ő meg itt van velem. De miért csinálja? Remélem, hogy nem csak szórakozik, mert azt nagyon megkeserüli. Láttam már pár olyan filmet, ahol fogadásból kikezdett az iskola szépfiúja az iskola lúzerével. Basszus! Mi van akkor, ha tényleg ez a helyzet? Komolyan visszamegyek és felképelem! Már megfordultam, és dühösen tartottam visszafelé, amikor megszólalt a mobilom. A képernyőn az anya felirat állt, és azonnal elszállt a dühöm. Mosoly ült ki az arcomra, mikor felvettem a telefont.

     -     Szia anya!!!

     -     Szia Kim. Hogy vagy?

     -     Jól vagyok… de mikor jöttök már haza?

     -    Éppen ezért hívlak. Ma éjszaka már otthon leszünk.

     -    Komolyan mondod? – legszívesebben sikítoztam volna örömömben.

     -    Igen. – nevetett.

     -    Ennél jobb hírt nem is mondhattál volna!! Siessetek! Nagyon várlak már titeket.

     -   Nekünk is nagyon hiányzol már. – hallottam, hogy valaki szól neki a háttérből – De ne haragudj, most mennem kell. Este találkozunk. Szia.

     -    Szia!!

De jó! De jó! Anyáék ma végre hazajönnek! El sem hiszem! Nagy örömömben észre sem vettem, hogy már mindenki engem néz, ám mikor megálltam, és szemügyre vettem az engem bámuló tekinteteket, azt kívántam bár ne tettem volna. Minden szem koromfeketén meredt rám. Az örömöm alábbhagyott, és szaladtam egészen a legközelebbi kávézóig, ahol furcsán néztek rám, mikor zilálva bevágtam magam után az ajtót. Félresöpörtem a hajam az arcomból, elmosolyodtam, majd leültem egy üres asztalhoz. Anyáék hazajönnek! De én még nem akarok otthon lenni. Jobb, ha még itt ülök egy ideig és várok. Legalább addig is telik az idő.