6. Fejezet - Egy újabb rossz álom

 Sziasztok! :)

Hoztam is nektek az új részt :)) Remélem tetszeni fog :) Kíváncsian várom a véleményeket! :D

      Először rendelni akartam valami hideg üdítőt, de végül úgy döntöttem fagyit eszem. Egy csomó féléből kértem, meg csoki szirupot nyomtak a tetejére, így elég nagy és gusztusos kehely lett belőle. Valahogy mégis csak meg kell ünnepelni, hogy anyáék hazajönnek! Már az sem érdekelt, hogy ismét felbukkantak a fekete szemek az utcán. Már az sem érdekel, ha megint megjelennek azok az alakok. Csak már anyáék lennének itthon. Rettenetesen hiányoznak, és igazán csak ők értenek meg. Rajtuk kívül igazán senkim sincsen.

Nem tudom, hogy miért tartanak tőlem távolságot az emberek. Van valami kiütésem, vagy büdös vagyok? Vagy mi a franc? Megfogtam a kelyhet és magam elé húztam. Ránéztem a kezemen lévő kötésre. Majd óvatosan megfogtam a vállam, miközben a Mike-al való beszélgetés zajlott le újra bennem. „Miért csináltad ezt? …Megérdemled nem? ” Megérdemlem? De miért? Még mindig nem értem mire volt jó mindez. Miért érdemlem meg? Hisz nem is csináltam semmit. Vagy már álmomban hős is lettem, aki embereket ment, csak én nem tudok róla? Szuperképességek. Nem is lenne rossz. Sőt. Tudnék repülni, meg tárgyakat mozgatni, vagy manipulálni az emberek gondolatait, vagy emlékeit. Nem lenne csúcs? Erre az ötletemre felnevettem, és láttam, hogy sokan mosolyogva néznek rám. Olyan vagyok, mint egy kisgyerek néha.

De körülöttem legalább nem a szájukat húzzák. Biztos látták rajtam, hogy boldog vagyok. Most igen. Anyáék jönnek és ez a legkirályabb dolog, ami mostanában történt velem. Mike… vele még most sem vagyok kibékülve. Nagyon nem. Nem tudom miért, de nagyon furcsa ez a hirtelen barátkozás. Vagy az is lehet, hogy most álmodom, és pár perc múlva felébredek, és ebből az egészből semmi sem igaz. Na, jó! Ezt felejtsük el, mert nem álmodhatom! Anyáéknak haza kell jönniük. Bár, olyankor az átkozott nagyszüleim is normálisan tudnak beszélni. Gyűlölöm, mikor megjátsszák magukat az emberek mások előtt…

Közben lassan kanalaztam a fagyimat, de arra lettem figyelmes, hogy már el is fogyott. Arrébb toltam az üres tálat, és felkönyököltem az asztalra. Annyi minden kavargott, most a fejemben, hogy már kezdtem félni attól, hogy ennyi minden elférhet-e egyáltalán valaki agyában. Komolyan! Gáz! Ennyi hülyeségen agyalni. Azok az alakok nem létezhetnek. Biztos, hogy csak álmodtam őket, vagy csak túl sok horror filmet néztem és kissé paranoiássá váltam már tőlük.

Hirtelen odalépett fölém valaki. Felnéztem, és furcsamód az egész alak fekete volt. Mint aznap éjjel az álmomban, és amikor engem akartak. Kapkodni kezdtem a levegőt. Azonnal úrrá lett rajtam a pánik az emlékektől. Mit akarnak tőlem? Mit? Tűnjenek már el, és hagyjanak békén!!! Ijedtemben fel akartam ugrani, de csak annyit értem el, hogy felborultam a székkel, és a földön kötöttem ki.

-         Hé, jól vagy? – állt felém a srác, aki az előbb még egyáltalán nem az a normális ember volt, mint most.

-         Igen. Jól. – néztem fel rá, majd letámaszkodtam és megpróbáltam felkelni, de iszonyatos fájdalom nyilallt a csuklómba és visszazuhantam.

Ennyire még sose fájt. Ekkora mértékű fájdalmat még nem éreztem. De nem is sérült meg annyira a csuklóm, hogy ennyire fájhasson. Most akkor miért?  

-         Had segítsek. – nyújtotta felém a kezét a srác.

Értetlenül néztem rá. Mi történt az emberekkel? Hirtelen mindenki rajtam akar segíteni? Mi van itt? Megszálltak mindenkit az űrlények? Eddig senki még csak hozzám se szólt. Sőt. Sokszor lenéztek, vagy kinevettek. Vagy lehet, hogy az a baj, hogy a gimi folyosóin kívül nem sok felé jártam? Nem értem én ezt az egészet. Lehet, hogy tényleg csak álmodom, vagy eddig valami buborékban éltem és nem jöttem rá, hogy vannak normális emberek is a földön. Igen. Lehet. Túlságosan szűk látókörű voltam. De az is lehet, hogy csak azért csinálja, mert ez a dolga? Hogy segítsen… Vagy csak szimplán normális, és nem kiröhögi a másikat, amikor ilyen helyzetbe kerül. Na, mindegy.

-         Hahó. – mosolygott rám – Biztos, hogy minden rendben? – bólintottam, majd megfogtam a kezét, és felhúzott a földről.

-         Köszi. – mondtam, és egy halvány mosolyt ejtettem felé.

-         Ez csak természetes. – mosolygott rám, majd felszedte a székemet a földről – Tudod mit? Meghívlak valamire. Mit kérsz?

-         Most csak szórakozol velem, ugye? – kérdeztem elhúzott szájjal, mire ő csak nevetett rajtam.

-         Olyan furcsa, ha valaki meghív, egy kávéra mondjuk, vagy ha kedves akar lenni hozzád? – mosolygott még mindig.

-         Igen. – mondtam komolyan, mire lelankadt a mosolyra.

-         Most meg csak te szórakozol velem, ugye? – kérdezte mire megráztam a fejem – Na, jó! Várj meg itt! – mondta, majd levette a derekáról a kötényt, és hátrasétált.

Érdekes egy nap, az már biztos. Eddig senki sem szólt hozzám, ma meg már ketten is. Ráadásul mind a kettő fiatal, és ráadásul pasi. Most már biztos, hogy csak álmodom! És ezek szerint ő a pincér itt. Az egyik legalábbis. Már véget ért a munkaideje, vagy csak önkényesen befejezte a melót? Remélem nem miattam fog bajba kerülni. Inkább akkor lelécelek, de nem akarok senkinek se rosszat.

-         Itt is vagyok. – ült le két hatalmas fagyi kehellyel – Láttam, hogy ezt ettél, gondoltam, hogy akkor ezt biztos szereted.

-         Igen. Köszi. – mondtam és csak őt néztem – De, nem lesz ebből bajod?

-         Miért lenne? Már vége a munkaidőmnek. Nálad vettem volna fel az utolsó rendelést, de másképp alakítottad a dolgokat. – nevetett, majd elkezdte enni a fagyiját – És hogy hívnak?

-         Kimberly Morgan. – mondtam csak tömören, mert még mindig nehezen fogtam fel, hogy ez az egész tényleg velem történik.

Itt valami nincs rendben. Rohadtul nincs rendben. Miért akar hirtelen mindenki kedves lenni hozzám? Meg… nem hiába volt az az előbb, hogy elvágódtam. Hiszen nem is ő állt itt, hanem az a fekete alak. Lehet kérek egy beutalót valami intézetbe, mert kezdek ön és közveszélyes lenni a paranoiámmal.

-         Örülök, hogy találkoztunk Kimberly Morgan. – nyújtotta felém a kezét – Én Jeremy Stuart vagyok. – mosolygott rám, látva, hogy még mindig zavart vagyok egy kissé.

-         Stuart? Mike Stuart a…

-         Az öcsém. – felelte, és elhúzta a száját – Ismered?

-         Igazság szerint nem régen találkoztam vele. Apátok kezelte a csuklómat, és a vállamon az égést… De miért kérdezted ezt így? Mintha utálnád…

-         Nem vagyunk túl jó viszonyban egymással. Úgy érzi magát, mint egy kiskirály. Vigyázz vele. – mondta olyan komolyan, hogy kicsit megijedtem tőle.

-         Jeremy! – kiáltotta pár srác, akik akkor léptek be az ajtón.

-         Ne haragudj, most mennem kell. A fagyit én álltam. Szia Kim, örülök, hogy megismerhettelek. – mondta, és már le is lépett a többiekkel.

Na jó. Ez egyre jobban kezd összekuszálni. Miért kéne vigyáznom Mikeal? Mi nem stimmel vele? Remélem, hogy nem velem akar tényleg cseszekedni, mert azt meg fogja bánni, az biztos. Nem hiszem el! Most mi a fenét csináljak? Jó kérdés… Mi a fenét csináljak? Mit csinálhatnék? Semmit. Hülye gondolatok, mert úgysem akar tőlem egyik se semmit. Turkáltam a kanállal a fagyiban, majd lassan megettem ezt is. A Jeremyé ott olvadt el velem szemben. Egy pár percig még csendben ültem és néztem, ahogy az asztalra csöpög az olvadt fagyi, végül elindultam hazafelé.

Lehet, hogy hülye vagyok, de azon agyaltam, hogy mennyi hasonlóság van a két fiú között. A szemük… mind a kettőnek zöld szeme van, de a Jeremyé sokkal élénkebb színű, és neki sötétebb árnyalatú a haja. De minek agyalok én ezen? Úgyse fogok velük többet találkozni. Akkor mi értelme annak, hogy rajtuk gondolkodjak? Miket is remélek egyáltalán? Az meg végképp nagy ökörség lenne, ha megfordulna a fejemben, hogy tetszem bármelyiknek is. Mike… tuti, hogy valami csíny miatt szólt hozzám, Jeremy meg… lehet látta, hogy a tesójával vagyok és ki akarta deríteni, hogy mi közünk van egymáshoz.

Közben hazaértem. Ideje szembenézni a nagyszüleimmel. Jenkins biztos telefonált, hogy nem voltam bent nála. De nem érdekel. Ordítsanak. Úgysem foglalkozom velük. Benyitottam, de furcsamód semmi reakció nem érkezett. Körbe néztem, bejártam a házat. Sehol senki. Bár ennek most csak örülök. Kifejezetten nagyon örülök. Legalább nem kell hallgatnom az üvöltözésüket. Felvonultam a szobámba, levágtam magam az ágyra, és már csak vártam, hogy teljen az idő, és újra láthassam a szüleimet. Alig várom, hogy végre itthon legyenek!

Miközben ott feküdtem, egy idő után elnyomott az álom. Valahol a sötétben jártam a fák között. Már megint. De ez nem ugyanaz a hely, mint a múltkor. Jóval sötétebb volt, és mindenfelé csak fák, ameddig a szem ellát. Miért kell nekem már megint itt lennem? Miért? Teljesen kétségbeesve kezdtem rohanni. Fogalmam sincs, merre lehet a kiút, vagy bármi is, de nem érdekel. Ki akarok jutni innen! Nem akarok itt maradni! Rohadtul félek, és el akarom húzni innen a csíkot! Nem elég, hogy szaladok, és a miatt is szaporábban veszem a levegőt, már a pánik is kezd eluralkodni rajtam. Hirtelen lábdobogást hallottam és megtorpantam. Van itt valaki? Kérdeztem magamban, de megszólalni nem tudtam. Sőt, a számat sem tudtam kinyitni. Odakaptam a kezemmel, és az ajkaimnak már nyoma sem volt. Mi a fene történik velem? Mi? Kapkodtam a levegőt, és sikítottam volna legszívesebben, de ez most lehetetlen volt. Kim! Nyugi! Nem eshetsz pánikba! Ki kell jutnod innen!

Körbe néztem. A fák között rengeteg árny jelent meg. Olyanok, mint amilyenek a szobámban is voltak. Mint amilyeneket az álmaimban nagyon gyakran látok. Lassan közeledtek felém, és azt kerestem merre menekülhetnék meg. Ki kell jutnom! Ha hozzám érnek megint meg fogok égni! Nem akarok több sérülést szenvedni! Nem!

Szaladni kezdtem, mint az őrült! Bevetettem magam a leggazosabb részre is és éreztem, ahogy a tüskés bokrok felkarcolják a bőrömet. Hirtelen valaki elkapta a karomat és visszarántott a földre. A hátamra érkeztem, és láttam, amint a sok sötét alak körbevesz. Legyen már vége ennek az álomnak! Legyen már vége! Hirtelen a távolból felharsant az a gonosz kacaj, melyet már egy ideje nem hallottam, de baromira nem hiányzott. Már így is féltem, nem még hogy ezt is újra halljam. Behunytam a szemem és vártam, hogy mikor fognak a karmaikba. Oké. Most aztán minden király. Elkaptak. Lehet, hogy nem is ébredek fel többet, hanem úgy járok én is, mint Andrew? De nem! Azt nem lehet! Anyáék jönnek haza, és csak miattam! Nem lehet így vége mindennek! Hirtelen kinyitottam a szemem és felpattantam, majd szaladtam újra, de valami különös módon megváltozott. Megálltam és körbenéztem. Sehol nem volt semmi. A fák eltűntek, mint az alakok is, de a kacaj újra felharsant. Hogy a… mi történt? Az egyik oldalon hegyek álltak, míg a másikon a tenger morajlott. A hullámok csapkodták a partot és így éjszaka, ezzel a hanggal a háttérben még rémisztőbb volt az egész. De az biztos, hogy nincs itt semmi. Mi a fenének vagyok egyáltalán itt és hogy kerültem ide? Eszméletlen zúgás ütötte meg a fülem, majd egy repülőgép tűnt fel az égen, egyenesen a tenger felé zuhant. Az egyik fele lángokban állt, majd pár pillanattal később becsapódott a vízbe. Abban a pillanatban valaki megfogta a karomat, és mire megfordulhattam volna, felébredtem.

Végre vége. Ziláltan bámultam a plafont, mire észbe kaptam, hogy valaki még mindig fogja a kezem. Felnéztem és mérhetetlen öröm áradt szét a testemen.

-         Anya!! – ültem fel azonnal és a karjaiba vetettem magam – Hazaértetek! Nem hiszem el!

-         Én is nagyon örülök, de megfojtasz! – nevetett és lefejtettem a karjaimat a nyakáról.

Megláttam, hogy apa ott áll mellette. Kimásztam az ágyból, és őt is szorosan átöleltem. Akkora nyugalom áradt szét a testemben, mint még soha. Régen éreztem már magam ennyire boldognak, és tudtam, hogy most már végre minden rendben lesz. Anyával és apával leszek és nem kell többet az idegesítő nagyszüleimmel laknom és elviselnem őket.

-         Azt hittem már sosem jöttök haza.

-         Soha nem hagynánk magadra. – mosolygott rám apa.

-         Tudom. – mosolyogtam rá – Na és milyen volt az út? Meséljetek! Mindent tudni akarok! A helyről is ahol voltatok. Biztos nagyon szép volt minden.

-         Dolgozni voltunk kincsem. – mosolygott rám anya.

-         Igen, tudom, de a hely attól még szép volt nem? – ért fülig a szám.

Annyira boldog vagyok, hogy újra itt vannak. Végre mellettem lesznek. Lehet, hogy újra el fognak utazni, de most itt vannak és ez a lényeg. Az biztos, hogy nem fognak tudni lerázni magukról. Tudom! Olyan vagyok, mint egy kisgyerek! De ők a legfontosabbak az életemben, és leírhatatlan módon örülök annak, hogy végre itthon vannak. Hogy végre mellettem vannak.

-         Kimberly! – hallottam nagyanyám kétségbeesett hangját.

-         Mit akar már ez a banya? – sétáltam az ajtóhoz, hogy kinyissam.

A nagyanyám a telefonnal a kezében rohant felfelé a lépcsőn. Még soha nem láttam ilyennek. Mi történhetett?

      -     Kimberly…

      -     Mi van már? – siettettem.

      -     A szüleid…

      -     Igen, tudom…- mosolyogtam, de ő megrázta a fejét.

      -     A szüleid meghaltak. Lezuhant a gépük nem sokkal ezelőtt.

Hogy mi? Nem az nem lehet! Megfordultam, de már akkorra eltűntek. Nem! Nem halhattak meg! Anyáéknak élnie kell! Nem halhattak meg! Az álom… Nem. NEM!!!Zokogva rogytam a földre és nem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Ez biztos csak valami rossz vicc! Most csak szórakoztok velem, ugye? Felálltam és mindenfelé keresni kezdtem őket! Kivágtam a gardrób ajtaját, és elkezdtem kihajigálni a ruhákat. Itt kell lenniük! Biztos csak jól megszívattak! Nem halhattak meg! Nem! Nem halhattak meg! Rájöttem, hogy nincs a szekrényben senki. Ordítottam, és a könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. Miért velem történt mindez? Mondjátok, hogy ez is csak egy rossz álom! Kérlek!